Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - KÖRKÉP - Somfai Béla: Szervátültetés: a születésszabályozás vitáinak előjátéka
erkölcsteológia számára a „közjó" biztosítása még a lelkiismeret szabadságánál is fontosabb volt. A pápa tanítása szerint katolikus ember személyes lelkiismereti meggyőződésre hivatkozva nem tagadhatta meg a katonai szolgálatot az úgynevezett „igazságos" háború esetében.6 A házassági aktus életadó, tehát lényegében közösségi érdekeket szolgáló szerepének tulajdonított erkölcstani fontosságra nem kell külön kitérnünk. Hasonlóan a terhesség idején felmerülő veszélyt sem az anya egyéni jogai alapján, hanem a magzat érdekeinek védelmére irányuló kötelességből kiindulva értelmezi a hagyomány. II. A negyvenes és az ötvenes években csak az élő testből vett szervek átültetése volt lehetséges. A katolikus erkölcstan kezdetben az egyén testének megcsonkítására („mutila- fío"-ra), valamint az egység élvére (princípium totalitatis) vonatkozó tanítás keretei között vizsgálta ezt az eljárást. A test fizikai épségének védelme és ápolása a természettörvényben gyökerező alapvető erkölcsi kötelesség, mivel az a teremtő Isten ingyenes adománya. Annak szándékos megcsonkítása vagy megsebzése önmagában vett erkölcsi rossz,7 kivéve, amikor azt az egész test jóléte vagy az egyén életének védelme teszik szükségessé. A teljes szervezet működőképessége magasabbrendű érték, mint az egyes szervek épsége. A „rész" érdekei ugyanis alá vannak rendelve az „egész" érdekeinek. Ez az „egység elvének" (princípium totalitatis) a következménye. A test „egészségének" érdekei szükségessé tehetik még az egészséges szerv feláldozását is, mondta XII. Pius pápa nemzetközi orvostudományi konferenciák résztvevői számára adott két nyilatkozatában.8 Ezek a megállapítások lényegében XI. Pius pápának a test megcsonkítására vonatkozó tanítását ismétlik meg? A totális államrendszerek túlkapásainak elhatárolására XII. Pius pápa azonban gondosan kihangsúlyozta, hogy az ember teste és szerveinek egysége létrendbeli szükségesség, ezért a szerv feláldozása csak az egyén testi „egészségének" biztosításáért engedhető meg. A pápa tanítása szerint ez az elv végső fokon az emberi létezés rendjében gyökerezik, melyet gondosan meg kell különböztetni az emberi tevékenység szintjén létrejövő egységtől. Az első esetben a részek a szervezet egységéből merítik létüket és annak fennmaradásától függnek, a másodikban a társadalom és annak önálló tagjai közötti szerves és harmonikus együttműködésről van szó.10 így érthető például az is, hogy a halálbüntetésnek a közérdek védelmében rejlő hagyományos érveit félretéve XII. Pius pápa annak jogosságát azzal magyarázta, hogy bizonyos bűncselekedetek elkövetésével a bűnöző lemond az élethez való jogáról.11 Eszerint az enigmatikus álláspont szerint tehát bizonyos esetben még a lelkiismeret szabadsága is alárendelhető a közösség érdekeinek, de a test fizikai integritása sérthetetlen személyes jognak számít, melyet csak az egyén testi „egész-ségének" védelmében lehet megsérteni, feltéve, hogy az eljárás megfelel a „kettős okozat" gyakorlati irányelve követelményeinek.12 Az élő testből vett szerv átültetése az egység elve által megszabott keretek között tehát nem volt lehetséges, noha az Újszövetség felfogása alapján ez a felebaráti szeretet hősies példájának tekinthető. Ez ugyanis nem az adományozó egészségét, hanem egy másik személy érdekeit szolgálta. A kettős okozat irányelve sem adott erre semmi lehetőséget, mivel a felebarátnak adott segítség, a jó cél, csak az adományozó testének megcsonkításával az önmagában rossz eszköz használatával volt lehetséges. Az individualista feltevésekből kiinduló erkölcsi gondolkodásmódnak jellegzetes és tóélezett következménye volt ez az álláspont, amit a korszak moralistái közül sokan magukévá tettek. Bender, Borg, Tabone, Zalba, McFadden, Madden, Solch, Perico, Jorio, Hürt, Noldin-Schmidt- Heinzel Goffi és mások XI. és Xü. Pius pápa tanítására hivatkozva elvetették az adományozás lehetőségét.13 Ezt az Evangélium szellemével ellentétben álló következményt először egy doktori disszertáció kritizálta. B. Cunningham a washingtoni Katolikus Egyetemen 1944-ben megvédett disszertációjában azzal érvelt, hogy az élő testből történő szervátültetés és a velejáró direkt megcsonkítás (mutilatio) erkölcsileg megengedhető, ha az „egység elvét7' tágabb értelemben, Krisztus Titokzatos Testére kiterjesztve értelmezzük. Ha testünk 36
