Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - KÖRKÉP - Somfai Béla: Szervátültetés: a születésszabályozás vitáinak előjátéka
Somfai Béla S. J. SZERVÁTÜLTETÉS A születésszabályozás vitáinak előjátéka I. Holttestből átültetett szervek jelenleg az esetek 75-80%-ában öt éves átlagos élettartamot tudnak biztosítani. Az orvostudomány fejlődése az átlag további javulását fogja biztosítani. Az eddigi eredmény is magával hozta már a használható szervek hiányát, valamint a szervkereskedelem „feketepiacát". A használható szervek hiányát érzelmi tényezők is növelik. Általában nem érezzük magunkat kötelezve arra, hogy halálunk után embertársaink egészségével törődjünk. Ösztönösen irtózunk nemcsak egy esetleges halálos baleset lehetőségének, hanem holttestünk megcsonkításának a gondolatától is. Közvéleménykutatások adatai szerint erre a viszolygásra jellemző, hogy a megkérdezetteknek csak 48%-a hajlandó előzetes beleegyezését megadni saját szervei felhasználásához, ugyanakkor közvetlen hozzátartozóik esetében 80%-uk megadná az engedély. A félelmet az a tény is növeli, hogy a halál beálltának modem meghatározása, amit éppen a szervátültetés lehetőségének megvalósulása tett szükségessé, még nem ment át a köztudatba. A köztudatban elfogadott („klinikai") halált hagyományosan a lélegzés és szívverés hiányával, valamint a pupilla kitágulásával és bizonyos idegreflexek hiányával azonosítják. Á „biológiai" halál az egész szervezet működőképességének végérvényes megszűnését jelenti. Egyes szervek hosszabb rövidebb ideig túlélik a klinikai és a biológiai halált is, és működőképesek maradnak, különösen abban az esetben, ha azok vér- és oxigénellátását mesterséges eszközökkel biztosítják. Szabad beleegyezés birtokában a biológiai halál beálltával ezeknek a szerveknek az átültetése ellen nem lehet erkölcsi vagy jogi ellenvetést emelni. A jogi és orvosi gyakorlatban 1968 óta általánosan elfogadott új (ún. „Harward egyetemi") meghatározás szerint az ember halála lényegében a biológiai halállal, vagyis a vérkeringés és lélegzés, valamint az agykéreg, a köztiagy és a nyúltagy működésének végleges megszűnésével következik be. Ezt az állapotot az agyvelő elektromos tevékenységének egy meghatározott minimális időtartamon túlmenő teljes hiánya jelzi legpontosabban.1 Az agykéreg halála rendszerint kb. 5-10 perccel a lélegzés és a szívverés megszűnése után áll elő. Mivel az agy többi része és a test más szervei rövidebb vagy hosszabb ideig túlélik ezt az eseményt, még ezután is van több-kevesebb lehetőség a személy felélesztésére. Az agykéreg halálával azonban az öntudat visszaszerzése és személyes kapcsolatok fenntartása lehetetlenné válik, még abban az esetben is, ha a lélegzést és a szívverést sikerült újra megindítani vagy mesterséges eszközökkel fenntartani. Ezért újabban sokan azt javasolják, hogy az agykéreg halálával a személyt magát is halottnak kellene tekinteni, annak ellenére, hogy ez az állapot nem felel meg az elfogadott meghatározásnak. Ennek a javasolt halálmeghatározásnak az elfogadása többek között azt is jelentené, hogy például az agykéreg nélküli (anenkefáliás) újszülöttek halottnak tekinthetők, és a szülők beleegyezésével szervátültetésre alkalmas alannyá válhatnak életük első perceitől. Hasonlóan a teljes, és megváltoztathatatlan eszméletlenségben lévők (permanent vegetatíve state) szerveit is fel lehetne használni aránylag rövid idő elteltével, annak ellenére, hogy megfelelő körülmények biztosítása esetében ezeknek a betegeknek a spontán idegrendszer által irányított életfunkciói nem szűnnek meg hosszú idő elteltével sem. Érthetően az orvosi és különösen a jogi gyakorlat egyelőre ellenáll ennek a javaslatnak, mivel sok kapcsolatos kérdést kell még tisztázni. 34
