Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)

1992 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Mihályi Gilbert: Az Egyházmegyei Pasztorális Tanács - A kommunió-egyház együttműködésének egyik fóruma

ga, ahol az nem akar megajándékozott lenni. A bűnös ember országa „arcunk verítéké­vel" és „sok fájdalommal" terhes. A bűnös ember országa a „csakazértis" önpusztítás őrülete. Az üdvtörténet kibontakozás, a bűn a kiúttalan keringés. „Egyszer eljön az antikrisztus: egy ember és a dolgoknak az általa megteremtett rend­je, amelyben az Istennel való szembeszállás eléri végső határozottságát... Akkor nyilván­valóvá lesz, hogy mi a tulajdonképpeni keresztényi, az, ami semmiképpen sem szárma­zik a világból, hanem Isten szívéből. A világ legyőzése a kegyelem által — de termé­szetesen annak megmentése is." (Romano Guardini: az Úr) Mihályi Gilbert O.Praem. AZ EGYHÁZMEGYEI PASZTORÁLIS TANÁCS A kommuni ó-egyház együttműködésének egyik fóruma Az egyházmegyei pasztorális tanáccsal foglalkozunk, mely mintha nem töltené be egy­házi életünkben a neki kijelölt szerepet. Azt kérdezzük: mi is ez az egyházmegyei pasz­torális tanács? Mi az eredete? Miért fontos? Mi jelent magyar egyházi életünk megújulá­sában? A II. Vatikáni zsinat kommunió-egyháztana. Az egyházmegyei pasztorális tanács eredetének és értelmének alapja a megújult zsinati egyház szemlélet. Köztudomású, hogy a tridenti zsinat hosszú századokon át érvényben lévő jogi, politikai és szociológiai egyházképe helyébe a II. Vatikánum visszaállította a Bibliából forrásozó és teológiailag elmélyült egyháztant. Amikor megújult egyházszemléletről beszélünk, a „megújult" kifejezésen nem oly tel­jesen „új"-at értünk, melyet a zsinat hozott volna létre, netán talált volna ki, hanem lé­nyegében az ősi, eredeti egyházfelfogást, ami a történelem folyamán különböző okok és behatások következtében feledésbe ment. Ez a „régi", „eredeti"egyházvalóság nem vé­letlenül jött létre, nem önmagától keletkezett, nem az egyházjog alkotása, nem történel­mi képződmény — bár annak a történetében alakult ki —, hanem Isten örök terve; Iste­né, aki üdvözítő szeretetében gyűjtögette az embereket saját népévé. Az egyház nem individuumok csoportja vagy társasága, hanem személyek közössé­ge, Isten népe. „Bár az ember kedves Isten előtt, ha féli őt és az igazság szerint jár el, mégis Isten nem külön-külön szenteli meg és üdvözíti az embereket, hanem népévé te­szi őket" — emlékeztet a II. Vatikáni zsinat (Az Egyház, 9). Az Úr már az Ószövetségben megszabadította választott népét az egyiptomi fogság­ból, és a Sináj hegyen közösségébe, szövetségébe fogadta: „Én vagyok a ti Istenetek és ti vagytok az én népem". Jézus halálában és feltámadásában azután létrehozta „az új és örök szövetség" népét, vagyis az egyházat. Következőleg az egyház legbenső lényegé­ben csak ott van, illetve azok között létezik, akik keresztségük erejében — mint szőlőtők a szőlővesszón — kegyelmi, szentségi kommunióban élnek Jézussal, — és Általa a szentháromságos Egyistennel. Ez a benső isten-emberi közösség, — mivel akik Krisztussal kommunióban élnek, Krisztusban testvérek is — testet ölt evilági társadalmi formában, szervezett intézmény­ben. A láthatatlan egyház a látható Isten népében. Hivatása, hogy a kommuniót Jézussal egyre mélyebben megélje és az egymás után következő nemzedékeket a Jézussal való élet- és szeretetközösségbe gyűjtse. A papság és hívek így szent testvériségben, sajátos hivatásuk és karizmáik szerint együttműködnek Isten Országáért. A részvétel, az együtt­254

Next

/
Oldalképek
Tartalom