Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bán Endre: Kérdőjelek a mai hívőkben
országa? Aki a tökéletes szeretettel azonosítja Isten országát, nem fog-e majd egykor így kifakadni, mint a következő levél írója: „19 éves fivérem motorbalesetet szenvedett. Vidáman és tele élettel utazott el délután. Nem sokkal később kaptam a hírt a balesetről. Egy héten át feküdt eszméletlenül az intenzív osztályon. Aztán meghalt... Hol van itt valamilyen értelem? Hol van itt az Isten? Ingadozom az ilyeneket megengedő Istenbe vetett hit tagadása, és a tehetetlen sírás között, amelyből keserűség és vigasztalanság tör fel. Bátyám halála abszurddá teszi számomra, hogy az élet értelmes, egységes és célra- irányuló valóság" (Sendbote, 1992. jan.). Valóban ennyire törékeny, tapasztalásainkhoz kötött, vágyainkban tükröződő valóság Isten országa? Nem esünk-e így bele egyes szekták — és egyes karizmatikusok — tévedésébe, akik szerint, ha hitünk van, minden betegségből meggyógyulhatunk. Nem esik-e így ki Isten gondviseléséből és országából a kereszt, az áldozat, következésképp maga a felfeszített Krisztus is? „Mi pedig azt reméltük, Ó fogja megváltani Izraelt", — mondták a csalódott emmau- szi tanítványok, akik Isten országát emberi fantáziájuk szűkös odújába próbálták bepréselni. Egy biztos: Isten országa nem az ember országa Isten országa isteni, az ember pedig meghívást kapott, hogy oda beléphessen. „Te vagy-e az eljövendő'?" — Keresztelő János kérdése Jézushoz ma az egyházra irányítható. Minden szekta ezzel az igénnyel és ígérettel lép fel: az eddigi egyházak nem az igazi Isten országát közvetítették, most ők hozzák azt meg. Nem veszik észre, hogy ezek szerint Isten országa mindig „késésben van." A „majd holnap" mentalitása mintha kö- zelállna a mai emberhez. Általános tanácstalanságában nem akarja elkötelezni magát, legfeljebb csak egy időre. Ha nem tetszik Isten országa, „majd holnap" keresek egy másikat magamnak. De hogyan látják ezt a komolyan hívők? Hogyan viszonyul szemükben Isten országa az egyházhoz? Kérdéseimre ilyen válaszokat kaptam: „Az egyház része Isten országának, Isten országa több ennél." — „Az egyház Isten országának látható jele, része." — „Az egyház Isten országának képviselője." — „Amennyiben nemcsak a klérust, hanem a híveket is értik az egyház alatt, így igen. Mintegy előkép." — „Ha szeretetben egyek vagyunk, O velünk van. Hogy az egyházban az emberek mindig szeretetben vannak-e együtt, az más kérdés." — „Az egyház Isten országának intézményes kerete kellene, hogy legyen, de sajnos, a mai magyar katolikus egyház ezt a szerepét csak nagyon kevéssé tölti be." — „Igen, az egyház Isten országa, persze a kívülállóknak ez botrányos is lehet." A válaszok többsége valami távolságtartást fejez ki. Jó az egyház, kell az egyház, de azért nem tudok azonosulni vele. Örülnék, ha jobb lenne, örülnék, ha bizonyos múltbeli és jelen eseményeket, vonásokat ki lehetne szűrni belőle. De lehet-e így szeretni az egyházat? Mit is ír Szent Pál? „Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje..." (Ef 5,26). Éppen ez hiányzik sokszor a legjobb hívőkből is: az egyház szere- tete. Az egyház emberekből áll, de Isten műve. Mégpedig Isten éld alkotása. Jézus elmondta példabeszédét a mustármagról: Isten országa olyan, mint egy bontakozó, fejlődő növény. Mi a cseresznye? Mag is, vékonyka hajtás is, fácska is, majd fa is, télen csupasz ágakkal, nyáron lombkoronával, tavasszal virágozva, nyáron gyümölcsöt érlelve. Lehet-e szeretni a cseresznyét? Egyik-másik állapotában aligha. De az érett gyümölcsöt igen. — Lehet-e szeretni az egyházat? Igen, ha teljességében vagyok hajlandó látni. Ha „hiszem az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházat." Találóan írja Erwin Iserloh: „Éppen a keresztény történész, aki várja a paruziát, nem lesz kész soha a történelemmel, s nem tehet soha végérvényes kijelentéseket a történelmi eseményekről... Á történelem nem az, ami megtörtént, hanem ami megindult és lezárására vár. Minden, ami már megtörtént, még beteljesedhet, vagyis egy magasabb értelmet és összefüggést nyerhet... Az egyház nem különítheti el magát történelmétől anélkül, 252
