Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)

1992 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Jézus új és örök szövetsége

áramlataival: szabadság, demokrácia, szociális igazság az egyházban. Ezeknek is megvan a maguk helye, de valósággá csak akkor válnak, ha a természetfölötti misztérium élményéből táplálkoznak. A földi egyház nem azonos az Isten országával, hanem csak hirdeti és valósítja azt, amit Krisztus rábízott. Ezért mindig a benne lévő kegyelmi tartalmat kell tükrözni és életté váltani.

A másik alapvető fogalom, amit Jézus az utolsó vacsorán kiemelt: az új és örök szövetség. A Szentírásban két változat maradt ránk. Máté és Márk a „szövetség véréről" beszél, amely „sokakért kiontatik". Ők tehát a sinai szövetséghez nyúlnak vissza, s Krisztus vérét azzal az áldozati vérrel állítják párhuzamba, amellyel Mózes meghintette a népet. A „sokakért" való kiontás pedig arra céloz, hogy Krisztus áldozatába az ószövetségi népen kívül a pogány népek is bele vannak foglalva. íz 53-ban is ez az értelme „Jahve szolgája" szenvedésének. Lukács és Pál az „új szövetség" véréről beszélnek, tehát ők nyilvánvalóan Jer 31,31-33 teljesedésére gondolnak, ahol Isten különlegesen elkötelezi magát, hogy megbocsátja népe bűneit és szívükbe oltja törvényét. Ez a vér „értetek ömlik ki", s a po- gányokból lett keresztények számára éppen ez volt az örömhír. A szövetség újdonsága tehát egyetemességében, hatékonyságában és végleges elkötelezettségében van. A szövetség és az Isten országa ugyan nem azonos fogalom, de egymást feltételezik. A szövetség helyreállítja a rendet, az embert készségessé teszi Isten uralmának elismerésére, s ezzel szolgálja Isten országát. Ez a szövetség Jézus kereszthalála által lép életbe, hiszen az véglegesen kinyilvánítja az Atya szeretetét és Krisztus odaadását övéi iránt. A szerződés jogi hangulatát felváltotta az Atya és a gyermek viszonya és a Krisztussal fennálló testvériség. Mindkettőt a Szentlélek kiáradása teszi elevenné. Ezért Szent Pál már úgy fogalmaz, hogy az Isten országa belső tartalma szerint „igazságosság, béke és öröm a Szentiélekben" (Róm 14,17).

Végül még egy jelentős összefüggést találunk az Eucharisztia ünneplése és az Isten országa között: Itt a névtelen, hétköznapi ember is szerephez jut, sőt az ország őbenne valósul. Nem véletlen, hogy a modem filozófiában olyan gondolkodók foglalkoztak a mindennapi ember létélményével, mint E. Husserl és M. Heidegger. Ha egyáltalán van szellemi megismerés, ahol a valóságot tudatosítjuk, akkor annak az alapvető meggyőződésben és szellemi törekvésben felszínre kell tömi. Az egyházban az a helyzet, hogy az emberek milliói jámlnak folyamatosan az Úr asztalához, bűnbánattal és hódolattal. Abban a tudatban, hogy annak a vendégei, aki elvette a világ bűneit és aki az örök élet lakomájára is hívja őket. Sőt, ez a földi áldozás az örök lakoma záloga. Ebben a névtelen és minden szenzációtól mentes folyamatban valósul meg Krisztus jövendölése, hogy az Isten országa olyan, mint a kovász, mint a kelő vetés vagy a bokorrá terebélyesedő mustármag. Benne van a földi történelemben, de nem mint idegen test, hanem mint legnemesebb emberségünk biztosítéka. Nem csak a kiváltságosak osztályrésze, hanem elsősorban azoknak szól, akik elfáradtak az élet terhének hordozásában. Nem járunk messze az igazságtól, ha megállapítjuk, hogy az Eucharisztia volt mindig a „népegyház" jelleg biztosítéka. S a II. Vatikáni zsinat karizmatikus erejét is elsősorban az bizonyítja, hogy újra be tudta vonni az egész egyházi közösséget az Eucharisztia ünneplésébe.

A filozófia és a lélektan foglalkozik a „beleélés" és a „beleérzés" fogalmával, mert ezek nélkül igazi emberi kommunikáció nem lehetséges. Egymás megértéséhez és elfogadásához szükség van arra, hogy azt fogjuk fel, amit a másik személy egész magatartásával kifejez, de magunkat is úgy kell kifejezni, hogy ráálljunk a címzett sajátos hullámhosszára. A megtestesülés misztériuma igazolta, hogy Isten emberi módon tudja magát kifejezni, a keresztáldozat pedig azt mutatta ki, hogy bele tudja magát élni halálra- szánt helyzetünkbe. Viszont ezzel nekünk is megadta a lehetőséget, hogy felemelkedjünk gondolataihoz és terveihez.

Akik az Eucharisztiát ünnepük, azok nem azért jönnek össze, hogy a vallásról beszéljenek, hanem azért, hogy megéljék a vallás igazi ajándékát, a személyes találkozást Istennel. Ebben a természetfölötti légkörben kell alkalmassá tenni magunkat arra, hogy Isten országáért imádkozzunk és munkálkodjunk.

207