Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Popper Péter: A tékozló remény - az élet alapvető és végső kérdései
Popper Péter A TÉKOZLÓ REMÉNY „Ama kései, tékozló remény, az utolsó, már nem a földet lakja, mint viharokra emelt nyárderű, felköltözik a halálos magasba." Pilinszky Zűrzavar az élet alapvető és végső kérdései körül Amikor egyetemista koromban habzsolni kezdtem mindent — vallásos tanítást, szkeptikus bölcseletet, racionális európai lélektant és távolkeleti misztikát — egyszóval mindent, ami az úgynevezett végsó kérdések szellemi aurájában fel-felfénylett, vagy homályosan gomolygott, időnként hűségesen beszámoltam apámnak az olvasottakról, a fülbesúgott titkokról, a megértettnek vélt, az érthetetlen, sőt fölháborító tanokról. Jóindulattal és sokáig hallgatott engem, ám egyszer csöndesen megkérdezte: — „Mondd, fiam, miért kell neked olyan jólinformáltnak lenned ezekben a dolgokban? Egy napon te is meghalsz, és akkor majd megtudod... Nem kellene inkább az élet dolgaival foglalkoznod?" Vajon igaza volt-e? — ma is meg-megkérdezem magamtól. Ő valamiféle profán és fölösleges belekiváncsiskodásnak látta érdeklődésemet, belekiváncsiskodásnak az Isten dolgaiba, amelyek nem tartoznak az emberre. A spirituális kompetencia-határok alázatos tiszteletére figyelmeztette az Ószövetség következetes szűkszavúsága az Úr leghűségesebb fiainak végéről: „...és kimúlék és meghala, jó vénségben, öregen és betelve az élettel, és takaríttaték az ő népéhez." Helyénvaló lenne tehát, hogy „a többi: néma csend."1 Másrészről rossznéven lehet-e venni, hogy az ember örök kíváncsisága — nevezhetjük a megismerés szomjazásának is — nem ismer határokat, nem tisztel tabukat. Vajon szellemileg és morálisan elpiszkolódik-e az, aki bármilyen belső nyugtalanságtól hajtva — legyen az hit, tagadás vagy kétkedés — emberi értelmével az emberi léten túli dolgok felé tapogatózik? „...Tudom, az útnak rám ragadt / miattad sok bogáncsa, piszka, / és mégis: én vagyok a tiszta / s te a lélek szent éhe vagy / hit fölött és kétely alatt / Istent akaró ateista..." — írja Szabó Lőrinc a kíváncsiságról^ És ha az ember nem alázatos határ-tisztelő és nem is mohó-kiváncsi, hanem használni akarja a hit, a transzcendencia, a spirituális dimenziók lehetőségeit önmaga egyensúlyban tartására? Lehet-e vallást, hitet „szedni" szorongások ellen, nyugtató tabletták, netán pszichoterápia helyett?3 S ha a mély vallásosság együtt jár a „világtól" való önkéntes elfordulással, a materiális életörömök forszírozása helyett az introverzív aktivitás elmélyülésével, vajon ugyanilyen minőségű és értékű szellemi megismerés lehetőségeit nyitja-e meg, ha ez az elfordulás kényszerű: nem ő tagadja meg a „világi hívságokat", hanem a világ tagadja meg őt? S most nemcsak napjaink társadalmi változásainak egyik lehetséges következményére gondolok, az egzisztenciális talajt és értékorientációt vesztett ember kapaszkodására bármibe, ami belső biztonságot, vagy legalább annak illúzióját ígéri. Mert ez is jelen van a hirtelen kivirágzó spirituális reneszánszban. A XX. század szellemtörténetében ennél sokkal alapvetőbb földrengés ment végbe. Nevezetesen a megelőző évszázadok — körülbelül a francia enciklopédistáktól az 1. világháborúig terjedő időszak — egyik legfontosabb mítoszának összeomlása. 13