Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)

1992 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Popper Péter: A tékozló remény - az élet alapvető és végső kérdései

Arról van szó, hogy „az Ész trónraültetése" óta az európai kultúrkörben racionalista világlátás uralkodott, ami a XIX. században kulminált. A múlt század közembere — nem is beszélve az „entellektüellekről" — rendíthetetlenül hitt abban, hogy a tudomány megoldja az élet egyéni és társadalmi gondjait, egyfajta földi üdvösséggel ajándékozza meg az emberiséget. Ez a — paradox módon a racionalizmus talajából kinőtt — hit a XX. század végére látványosan összeomlott. A szerelmi csalódások éppúgy fájnak, az emberi kapcsolatok épp annyira konfliktusokkal telítettek, az ostobaság, a hiúság, a hatalomvágy, a kapzsiság és a gerinctelenség is megmaradtak az érvényesülés fő motívumainak, hiába munkálkodott tudósok ezre a lélek mélységeinek, vagy a viselkedés kognitív szerveződésének feltárásán. S a nagy társadalmi üdvösség? Soha meg nem élt vérontások, diktatúrák, az emberiség létét fenyegető természeti-biológiai romlás, kozmikus méretű szorongás súlyát terhelik az emberekre. Egyre sürgetőbb a belső késztetés, hogy az ember „túllépjen e mai kocsmán!" Csakhogy merrefelé? A minden irányba nyíló utak némelyike csalókán lidérces is lehet, mások zsákutcába vezetnek, esetleg a bizonytalanságnál rosszabb pszichés összeomlás felé.

Az én szemüvegemen át, az egyik legbiztosabb úrnak látszik a józsefattilai program: „Az értelemig és tovább!" Vagyis minden racionális lehetőség kihasználásával jutni el a ráció határáig. S a régi hagyomány szerint, három nagy lépést megtéve az erkölcsi fejlődésben, megpróbálkozni egy kis lépéssel előre jutni a — nevezzük így — intuitív, vagy a racionális tudat fölötti megismerés birodalmában.

Ám mintha nem ez történne. Az érdeklődés inkább az olcsó misztika, a külsődleges vallásosság és a hitbeli exotikumok felé fordul. Különféle szekták, keleti kultuszoknak nem csöndes átélése, hanem látványos majmolása, a hagyományos vallások szertartási elemeinek nyilvános ünnepélyességú túlhangsúlyozása a szellemi tartalom rovására, és főként bűbájosság és varázslat mindenekfelett. Kézrátevók és másféle csodadoktorok, láthatatlanul hasbanyúlók, földöntúli erőkkel kanalakat hajlítgatók, ufóvá redukálódott angyalok társalkodói, egyszóval a hit helyett a hiszékenység nagy bacchanáliája. A sajtóban, rádióban, televízióban úgy beszélnek hatodik érzékekről, elmúlt életekre való emlékezésekről, reinkamádóról, mintha mindez a legevidensebb ismeret lenne, magátólér- tetődő közhely-igazság, amit éppen nyilvánvalósága miatt bizonyítani sem kell. A karaktert négy nap alatt jópénzért átszabják, ugyancsak négy nap a meditativ beavatás időtartama, a titkos szellemi név fülbesúgásával egyetemben. Evilág, túlvilág kérdéseiben győzött a filléres jólinformáltság.

Filléres? Olcsó? Jogosan dobálózom-e ezekkel a jelzőkkel? Én olcsónak és hiteltelennek tartok minden olyan szellemi kínálatot, amely

— nem kér belső elmélyülést, tartós szellemi erőfeszítést;

— nem inti tanítványait arra, hogy fölösleges kívülről látszani annak, ami belül történik;

— amely megengedi a szellemi gőgöt, fölényérzést és megvetéssel tekint a más utakon tévelygőkre, azaz kizárólagossá avatja önmagát;

— ahol nem a tanítvány indul el, hogy mesterét megkeresse, hanem a „Mester" ro- hangászik tanítványok után, melegen ajánlva magát;

— amely nem azt eredményezi, hogy az ember megtalálja saját szellemi útját a saját kultúrájában, saját népe között, hanem annak tagadásához vezet.

Megnövekedett tehát az „írástudók felelőssége". Ebben a saját hivatásom feladatát főként abban látom, hogy ne keverje össze az élet alapvető kérdéseit a végsőkkel. Alapkérdésnek tartom, hogy egy ember megfelelően „működjék" a szó biológiai-fiziológiai, lelki és szociális értelmében. Ennek biztosítása orvosi és pszichoterápiái feladat. A gyógyító soha nem támadhatja meg betegének — kliensének — semmilyen világnézeti-hitbeli meggyőződését, hanem saját világképét háttérbe szorítva alkalmazkodnia kell hozzá. Ám nem adhat a közös munka során felmerülő alapvető kérdésekre végső válaszokat sem: nem küldheti bűntudatos betegét papi feloldozást kérni, s nem ítélkezhet felette, vezeklést róva ki számára; nem vigasztalhatja szexuálisan tehetetlen kliensét azzal, hogy most meg14