Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - KÖRKÉP - Heller György: „Boldogok az irgalmasok…”
az egyház nem létezhetnék, de valószínűleg azt sem tudnánk már ma, hogy valaha élt valami Názáreti Jézus... De a struktúra állandó kísértést is jelent az elmeszesedésre és irgalmatlanná válásra. A bizonyos „Ecclesia semper reformanda"-nak ezért állandóan törekednie kell a struktúrák karbantartására és a kornak megfelelő alakítására. Itt csak néhány kiragadott fontosabb példát szeretnék említeni a struktúrák merevvé válásából származó veszélyekre. Nekem személyes meggyőződésem a keresztény házasság felbonthatatlansága, és 45. éve élek boldog házasságban. A házasság a társadalom egészének követelménye is. Kétségtelen tény azonban, hogy szekularizálódott fehér világban a házasság intézménye teljesen devalválódott, s az e területen kifejlődött kaotikus zűrzavarban egyre többen lehetnek (vannak) olyanok, akiknek keresztény házassága különböző — esetleg rajtuk nem múló — okok miatt többé helyre nem állítható, s tán egy új harmonikus családot alapítottak, melyet szétrobbantani embertelenség volna. Ugyanakkor manapság valószínűleg tömegesen vannak olyan — látszólag egyházjogilag teljesen rendbenlévő — házasságok, melyek nagy valószínűséggel érvénytelenek, hiszen a felek házasságukat sohasem tartották felbonthatatlannak (ami viszont érvénytelenítő akadály lehet). Legalább ilyen fogós kérdés az afrikai missziókban megkeresztelkedő többnejű férfiak esete, akik a „többlet" feleségeket elbocsátva, azokat az ottani viszonyok között a társadalomból lökik ki. Az effélék nem csak, sőt nem is elsősorban egyházjogi problémák, és csak remélni lehet, hogy egyházunk a Lélek közreműködésével előbb-utóbb megtalálja a módját annak, miként lehetséges a hitletéteményt a keresztényi könyörületességgel egybehangolni. így az is megelőzhetővé válhatna, hogy emiatt pszichológiai fal emelkedjék számos hívő és az egyház közé. A magyar egyháznak, de az egész világegyháznak is egyre súlyosbodó problémája a paphiány. Jelenleg a világegyház összesen mintegy 318 ezer plébániája és misszióállomása közül 171 ezernek nincs saját papja. Hazánkban az ezredforduló után mintegy 60%- kal kevesebb pap él majd, mint ahány plébánia és lelkészség ma van. Jómagam — öreg ember létemre — valószínűleg már nem fogom megérni, mégis meggyőződésem, hogy 1-2 évtized múltán természetes dolog lesz a nőtlen papok mellett működő „viri probati" házas papok jelenléte. Itt szó sincs teológiai problémáról, hiszen nem latin szertartású katolikus testvéreinknek is vannak házas papjaik. A cölibátus nagy érték, de semmi garancia nincs arra, hogy a lelkipásztori szolgálatra és a cölibátusra való alkalmasság szükségszerűen csak karöltve fordulhat elő. A nős papok megjelenése természetesen számos, esetleg váratlan gyakorlati probléma megoldását kívánja majd, de ezt vállalni kell, hiszen a lelkipásztori könyörületesség igényli, hogy Isten népének felszentelt papjai legyenek. Nem véletlen, hogy ennek fontosságát szerte a világban már számos nagytekintélyű egyházi vezető és teológus is hangsúlyozza. És még egy megjegyzés. Az egyházban természetszerűleg nem lehet demokrácia, s erre nincs is szükség. Szükséges azonban Isten vándorló népében egymás kölcsönös megbecsülése, az egymás iránti bizalom és szeretet, s szükség esetén a szeretetteljes dialógus. Ennek a légkörnek a létrehozása a közelgő egyházmegyei zsinatok egyik alapvdő feladata kell, hogy legyen, mert e légkör hiányában az egyházban a kaszámyafegyelem elvárása alakulhat ki, ami nem éppen a keresztény emberség példaképe. S ha már kaszárnyáról esik szó, ne feledjük, az egyház olyan „kaszárnya", ahova ugyan bárki szabadon bejöhet katonáskodni, de ahonnan nyugodtan távozhatnak is a katonák... Egyes nyugati egyházakban már meg is kezdődött a „katonák" tömeges távozása; magyar egyházunk ma új katonákat remél; vajon megteszünk-e mindent e remény megvalósulása érdekében? 161
