Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám
Van egy mondat az evangéliumban, mely „koncentráltan" tátja elénk: mit is jelent az „emberséges lelkipásztorkodás"? Jézus szájából hangzott el, aid ma is minden kereszténynek — püspöknek, papnak és világi apostolnak üzeni: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért" (Jn 15,13). Úgy gondolom, Jézusnak e szava mindenfajta lelkipásztori munka lényegét fejezi ki. A hitoktatás, a tanítás, az egyéni foglalkozások, a szervező munka, a liturgia előkészítése és végzése és még sokminden más, ami a lelkipásztori szolgálatok közé sorolható, túllép minden pusztán „szakmai tudást", rutint kifejezésre juttató, gyakorlati úton megszerezhető ismereten, — ha ezeket a szolgálatokat bárki is valóban „életét adóan" odaadóan végzi. Kétségtelen, hogy számos lelkipásztor és világi segítő — hosszabb-rövidebb képzés után — komoly „szakmai" ismeretre tehet szert, mely alap- és kiindulópont lehet. De szavai és tettei csak „zengő érc és pengő cimbalom" (lKor 13,1) maradnak, ha nem lenne képes önmagából, szívéből-lelké- ből szeretetet sugározni; ha legalább „valamit" nem áldozna fel másokért egyéni törekvéseiből, vágyaiból, életéből; ha könyörtelenné, embertelenné válnék, ha lenézne, elítélne másokat; ha nem oktatna, hanem kioktatna; ha csak „szép" liturgiát végezne, és nem azon fáradozna, hogy bekapcsolja a reá bízottakat Krisztus megújuló életáldozatába; ha... Szomorú tény, hogy a hivatásbeli „kiképzés", a tanulmányok során szerzett „tudás", — számos munkaterületen — nem egyszer csupán a több, a nagyobb hatalom megszerzésének lehetőségét szolgálja. Ha pedig lelkipásztorokról van szó, azok elfelejtik Szent Pál figyelmeztetését: „Nem hiteteken akarunk uralkodni, hanem örömötöknek vagyunk munkatársai" (2Kor 1,24). A „társ", a „munkatárs" mindig önmagából is ad valamit. Szívből örül az örvendezőkkel és szomorkodik a sírókkal. Mert ember ő is, miként azok, akikhez küldetése szól. A hatalomra való törekvés — legyen bár a lelkek fölötti hatalom — talán a legnagyobb kísértése, „embertelenségig" lehúzni képes kísértése a lelkipásztori munkára vállalkozónak. Mindaz, aki — ha jelképesen is, amint ezt évről-évre láthatjuk a nagycsütörtöki lábmosás-szertartásnál — leveszi felső ruháját (vö. Jn 13,4), hogy barátainak, testvéreinek, a szegényeknek, a legjelentéktelenebbeknek is megmossa lábát, — alázatában, önmaga lekicsinyítésében, „odaadásában" nem hatalomra, hanem testvéri szolgálatra, emberszolgálatra kell vállalkoznia. Önmagát kell megaláznia, hogy azokkal együtt, akiknek saját gyarló szolgálatát felajánlja, az Ur őt is magához emelje. A tanítás „emberséges" szolgálat lesz, ha a hitoktató nemcsak tudásanyagot közvetít, hanem saját élettapasztalatát, mi több, kudarcait is feltárja, hogy azokból mások tanuljanak. — A keresztény életre oktató, nevelő fel tud oldani szorongásokat, számos bénító aggódást és félelmet, mert az Isten gyermekeinek szabadságára meghívott, a szeretet tetteit gyakorló utat tárja tanítványai elé. — „Emberséges" szolgálat lesz az igehirdetés, ha nem ragad meg a felolvasott szöveg ismétlésénél, netán a moralizálásnál és „ostorozásnál", — ha valóban Isten „éltető" szavát közvetíti. — Az „emberséges" lelkipásztor az egyéni foglalkozás során igyekszik „a mélyre evezni", nem kerüli meg a kényes témákat sem, hogy görcsös állapotost lazíthasson, hogy a felszabadultság örömét ébreszthesse a szorongó emberekben. —A szervező munka úgy válhat „emberséges" szolgálattá, ha nem csupán egyéni „sikerekre" törekszik, hanem környezetét is bekapcsolja, hogy megújuláshoz vezesse. Kétségtelen, hogy a néhány felsorolt és egyéb „szolgálatok" feltételezik a szükséges tudást, a felkészülő és felkészítő munkál; mégis, „emberséges" szolgálattá csak akkor válnak, ha a lelkipásztor önmagából annyit ad, amennyit csak képes, ha „életét" viszi bele munkájába egészen addig, hogy saját istenkeresését is — annak minden örömével és fájdalmával, reményével és reménytelenségével — azok elé tárja, akik maguk is istenkapcsolatot kereső emberek. A hatalom megszállottái, a paragrafusok szüntelen vizsgál- gatói erre aligha lesznek képesek. A lelkipásztori szolgálat semmiképp sem „előjog". Nem, hanem minden megkeresztelt, megbérmált és hite szerint élni igyekvő ember életfeladata. Egyetlen keresztény sem lehet az, aminek vallja magát, ha kisebb-nagyobb környezetében nem válik maga is „lelkipásztorrá". Azzá lesz, ha valamit, talán sokat is képes feláldozni önmagából, ha „életét adja" a másikért, az övéiért, a közel- s távolállókért. „Értünk emberekért... emberré lett..." 129
