Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám
De hát miért adná? Erre csak egyetlen felelet van: hogy a másoknak, a többinek gazdagabb, igazabb, Krisztusban megújult élete legyen. Mindenféle lelkipásztori munka életébresztő, életet gazdagító. Távlatokat tár fel, új és helyes meglátásokra vezet, erőt önt a másikba, a többibe. Célja és feladata, hogy mindenét, még saját emberi gyarlóságát is odaajándékozza, s ha szükséges, önmagát is megalázva, kizárólag az isteni erőforrásból merítve mutasson és vezessen a Cél felé. Aki a lelkipásztori szolgálatot vállalja — legyen bár pap vagy világi apostol —, Szent Pál példáját követve nem röstelli, hogy gyengeségeivel is dicsekedjék. Kedve telik a „tehetetlen" gyöngeségben is, — mert amikor gyenge, amikor elismeri gyarlóságát, akkor lesz — Krisztus által — igazán erős (vö. 2Kor 12,9-10). Mindaz, aki ma részt vesz a lelkipásztori munkában, ha józan realizmussal tekint szét, észreveszi azt is, hogy templomaink évről-évre kevésbé telnek meg. Ha ennek a szomorú jelenségnek okait keresi, elsősorban azt kell megállapítania, hogy a fiatalság nagy része a kereszténység „peremén" keres új utakat, tesz fel érdeklődő kérdéseket. Ez mindenekelőtt nagyvárosainkra áll. Ezekben a modern Babilonokban a lelkipásztori szolgálat végzőinek lassan még a városok sajátos „katakombáiba" is le kell szállniuk, hogy a peremen élőket felkeressék, megszólítsák. Nem egyszer rendkívüli helyeken kell oktatni, szervezni és ünnepelni. Ha a holnap keresztényeit meg akarják tartani, a fiatalok lábát is „meg kell mosni". Nem vitás, hogy ez a szolgálat számos klisé, megszokott forma elhagyásához, leleményes fantáziával laalakított tervezéshez, megmerevedett gyakorlatok feladásához vezet. A lelkipásztornak ki kell üresítenie régi önmagát, fel kell vennie a szolga alakját, hasonlóvá kell lennie az emberekhez... (vö. Fii 1,7-8), — hogy az ember Jézus módján Istenhez vezethesse a rábízottakat. Észre kell vennie, meg kell hallania, hogy kaotikus világunk hiteles „lelkiség" után kiált; olyan után, mely segít az emberen, hogy kiemelkedhessék földhözragadtságából, maga fabrikálta ideológiáiból, szektás szinkretizmusából. Lelkiismeretvizsgálatot kell tartanunk. Vajon az egyházon belül kialakult polarizáció során nem csatlakoztunk-e túlzóan az „őrzőkhöz", esetleg a meggondolatlan „újítókhoz", ahelyett, hogy a konkrét adottságaival, terhével élő embert, a megváltásra vágyó embert tartanánk szemünk előtt. Tudunk-e — az embert szem elől nem tévesztve — a mindig nagyobb, valódi életet ajándékozó Isten felé mutatni, aki Szentlelke által egyedül képes összekuszáló- dott világunkat megújítani. El tudjuk-e fogadni, hogy ebben a megújuló és megújító munkában csak szerény, a Lélek erejére támaszkodó „haszontalan szolgák vagyunk" (Lk 17,10)? Észre kell vennünk, hogy napjaink embere egyre több őszinteséget, valódi emberséget és elmélyültebb spiritualitást vár, igényel az egyháztól, annak pásztori szolgálatát vállaló tagjaitól. Istent ma (voltaképp mindig) emberi igényekre is ügyelve lehet és kell is képviselni. Korunkban szinte „grasszál" az embertelenség. Hol keressenek és találjanak hát kortársaink máshol valódi emberségességet, mint annak képviselőinél, aki „értünk emberekért, a mi üdvösségünkért" jött el közénk a földre? Napjaink emberét a politikai, szociális feszültségek, a többfelé öldöklő háború, az anyagi szükség nyomán támadó létbizonytalanság — és sokminden más nyomasztja. E nehéz helyzetben az egyháznak, lelkipásztorainak és segítőiknek valódi „emberi" szóval, szívből jövő jósággal, segítőkészséggel kell kortársaink segítségére sietnie. Példát kell adnunk, hogy egymásért élünk, egymást szolgáljuk. Ez ma a „felszabadítás" és fel- szabadulás" egyetlen járható útja. Erre az útra lépett, ezt járta meg értünk Jézus. Ezen járva kell mindannyiunknak Őfelé, a Cél felé igyekeznünk. Ahhoz, hogy környezetünk, kortársaink, amikor válaszút elé kerülnek, utat ne tévesszenek, — egyre több „emberséges lelkipásztorra" lesz szükség. Olyanokra, akik — ha kell — maguk mögött tudják hagyni a „specializálódás" korlátokat jelentő „egyirányú utcáit". Olyanokra, akik meggyőződtek róla, hogy a Krisztustól küldött Lélek segítségével többet képesek emberi szavakkal, jósággal minden „profi" tudásnál, szakértelemnél elérni. „Pásztorokra" van és lesz egyre inkább szükség, akiknek szolgálata nyomán a rájuk bízottak megérzik: „az Úr nékem pásztorom" (Zsolt 22,1). Pásztorokra, akik nem szuper-emberek, aldk ismerik saját gyengeségeiket is, akik Pál apostollal elmondják: „Mi is gyöngék vagyunk..., de Isten erejéből élünk vele — Krisztussal — együtt értetek" (2Kor 13,4). Sz. A. 130
