Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Teológiai Tanulmányi Napok - A magyar egyházi élet tükrében - múlt és jövő
hívek a papok által az egyházmegye főpásztorával; — legyünk nagy megértéssel és szeretettel egymás iránt, és ebben senkit ne hátráltassanak olyan személyes megfontolások, amelyeket a többi testvér jellemvonásai vagy múltbeli események táplálnak; — alkossunk átfogó képet az egész magyar egyház problémáiról, így válik lehetővé a közös lelkipásztori terv kidolgozása, amely kijelöli a tervszerű irányelveket és az együttes cselekvést; — ebben a vonatkozásban hatékony segítséget nyújt a Püspökkari Titkárság, amelyre rá lehet bízni az egyes problémák tanulmányozását és gyakorlati kidolgozásukat; — a püspökök feladata minden lehetségest megtenni azért, hogy a papok úgy érezhessék magukat „mint egyetlen család, amelynek atyja a püspök" (Christus Dominus, 28); — különösen tudjatok együttműködni a világiakkal — buzdított a pápa —> hiszen a Zsinat ráirányította a figyelmet a világiak értékes és egyedülálló szerepére. A Lumen Genti- umra utalva a pápa figyelmeztetett, hogy a világiak sokféle módon bevonhatók a hierarchia apostoli munkájával való közvetlenebb együttműködésbe; — ügyeljünk a jelenkori társadalom kihívásaira azokon a területeken, amelyek különös szakképzettséget feltételeznek. Ilyenek például a tömegtájékoztatási eszközök használata, az egyházi élet adminisztratív és gazdasági igazgatása, az oktatás, a politika és munka világa stb.; — az egyház a történelemben a keresztény élet mindig újabb formái felé halad, melyeket összhangba kell hoznia „az új formák felé haladó társadalom körülményeivel" (Christus Dominus, 3.). Úgy vélem, itt akár meg is állhatnánk, hiszen a pápa által kijelölt munka az elkövetkező évek, sőt évtizedek feladatait jelentik számunkra. Mégis, emlékezetbe szeretném idézni, hogy ősrégi és ma is aktuális feladatunk: hitünket, a tanítást és a megélt hitet, tanúsítással és tanúságtétellel kell az utánunk következő generációknak átadnunk. Úgy vélem — és ebben bizonyára mindannyian egyetértünk —, ez hazai egyházunknak ma legégetőbb, legsúlyosabb feladata. E munkánál a világi hívekre legalább olyan komoly és nehéz kötelességek várnak (ha nem nagyobbak), mint a létszámában egyre csökkenő, elöregedő papságunkra. E hit-továbbadás prioritásában a felelős egyházi vezetők, a teológusok, a lelkipásztorok és a világi hívek, továbbá a keresztény szociológusok bizonyára mind egyetértenek. Ami számunkra itt és most nagyon fontos: a keresztény hit a jelen átalakuló társadalmi életben köztünk és általunk — természetesen nem a Szentlélek kegyelme nélkül — inkarná- lódik és inkulturálódik. Gyorsan élő, változó korunk szociális, kulturális, gazdasági átalakulását szem előtt tartva a keresztény értékek életben tartása és továbbadása fokozott tempójú, erőltetett munkát követel minden kereszténytől. Sajnálatos módon tapasztalhatjuk, hogy a keresztény értékek köztiszteletben tartása, mi több, magának a kereszténységnek jelentősége a nyilvános életben fogyatkozóban, csökkenőben van. A visszaszerzett szabadság ismételt hangoztatása ellenére az egyház még mindig nem kapta meg megillető helyét a pluralista társadalomban, például az oktatásban, a nyomtatott és elektronikus médiákban — és még sorolhatnánk, hogy hol nem. Az elmúlt néhány évtized csakúgy, mint napjaink átalakulóban lévő környezete rádöbbenthet, hogy a kereszténység, az egyház a maga intézményes formájában, ún. hivatalos egyházi voltában, az egyes embert, a konkrét és dönteni képes személyt csak alig-alig képes megszólítani. Sem a múltban nem volt, sem ma, sem holnap nem lesz lehetséges, hogy mindenekelőtt és -fölött, netán kizárólagosan az intézmény képes legyen rá, hogy a kereszétny hitet a következő generáció számára átadja. A keresztelést és sok minden mást meg lehet szervezni és sok mindent lehet intézményesen — bocsánat — kivitelezni. De hívő embereket sem a múltban, sem pedig a jövőben nem lehet másképp nevelni, Krisztus felé vezetni, mint kisebb szociális egységek, csoportok közrejöttével, mindenekelőtt a keresztény családban, melyekhez a gyermekek és a felnövekvő fiatalok valóban hozzátartoznak. Gyermekeket, fiatalokat lehet — jól-rosszul — oktatni, hitoktatni és ez fontos is, de semminemű oktatás nem elégséges a keresztény életbe való bevezetéshez, az abban való megszilárdításhoz. A keresztény családi élet, a plébániai ifjúsági munka, a különféle csoportmunka nélkül elképzelhetetlen a jövő alakítása. Ha bárki abban a naív hitben élne, hogy kizárólag a jól szervezett intézmény, annak hivatalos vezetői tartják fenn a kereszténységet, ha a szülők azt gondolnák, hogy elvégezték 121
