Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Teológiai Tanulmányi Napok - A magyar egyházi élet tükrében - múlt és jövő
feladatukat, amikor beíratták gyermeküket a hitoktatásra, ha nem tudatosítanák, hogy saját életpályájuk, gyermekeikkel kialakított kapcsolatuk, azoknak későbbi keresztény életalakítása számára a legfontosabb alap és háttér, ha a családi és baráti körben Isten neve már el sem hangzik, ha vallásos kérdésekről, keresztény erkölcsi elvekről már szó sem esik — akkor a hit átadásának az élő kereszténység fenntartásának kilátásai rendkívül csekélyek lesznek. Komoly problémát jelent, hogy hazai egyházunk újkori gyakorlatában a bázist jelentő keresztény közösségeknek (ahol ilyenről egyáltalán beszélhetünk) egyre kisebb szerepek jutottak. Túltengett a felülről való szervezés, a központi irányítás, az intézményesülés. Jellemző, hogy hivatalos társadalmi fórumokon már kizárólag csak az egyházról és nem a keresztényekről esik szó. Lehet-e ilyen fejlődés mellett (ha egyáltalán fejlődésnek nevezhetjük a folyamatot) sokak elidegenedését még fékezni, megakadályozni? Lehet-e csodálkozni azon, ha vallásról szólva a kívül és szemben állók csakis az intézményesült egyházi életről, szervezetekről beszélnek, és — sajnálatos módon néhány egyházi vezető véleményével olykor megegyezve — a kisközösségi vallásosságot már-már csak egyfajta szektás szellem megnyilvánulásának tekintik? Napjaink nagy paradoxona: az egyházat kezdik társadalmilag elismerni, reális tényezőként nyilvántartani, sőt segítségét is igénybe szeretnék venni, ugyanakkor a valódi keresztény elmélyülést, az Isten felé forduló és embereket átölelő szeretetet olykor még keresztények is idegennek tekintik. A jeles münsteri egyháztörténész, Kötting mondta nemrég: kb. egy évszázadra lesz szükség, hogy a katolikus egyház a II. Vatikáni zsinat tanítását magáévá tegye, és életté formálja. Hogy helyt áll-e megállapítása, vagy sem, arról lehet vitatkozni, de a történelmi példák mintha ők igazolnák. Ennek kapcsán tegyük fel a nagyon komoly lelkiisme- retvizsgálatot igénylő kérdést a II. Vatikánum óta már negyedszázad múlt el. Vajon a feladatok egynegyedét elvégeztük-e már? Végezetül bátorkodom felvetni egy kérdést, melyet magam is csak töredékesen és csak elvben merek megválaszolni. Úgy gondolom, az itt összegyűltek sem képesek rá teljességgel megnyugató választ adni. De a válaszkeresés folyamatához mindannyian hozzáadhatunk valamit, sőt ez kötelességünk is. A kérdés így hangzik: van-e jövőnk nekünk, hitünk szerint élni igyekvő keresztényeknek e hazában? A válaszom elvben természetesen igenlő, és épp ezért nem is veszítem el reményemet; de csakis akkor jogos és megalapozott e remény, ha hitünket és meggyőződésünket nem rejtjük véka alá, ha azt nem csupán szertartásokon, netán ünnepi tömegmegmozdulásokon tárjuk környezetünk elé. Tovább: lesz jövőnk, ha lesz erőnk bevallani, hogy az elmúlt évtizedek lanyhuló buzgóságát félreállítva, a mulasztásokat bevallva és jóvá téve, azokat pótolva kezdünk megújulni. Semmiféle szervezőmunka nem képes ezt a belső lelki megújúlást pótolni. De ez még kevés. Meg kell tennünk a következő lépést is. Krisztusról kell tanúságot tennünk, nemcsak ad infra, hanem ad extra, kifelé is. Oda kell állnunk hinni már nem, vagy csak alig tudó, esetleg nem hívő embertestvéreink elé is — és Krisztusról kell szólnunk, felé kell mutatnunk. Ha őreá tekintünk egykönnyen belátjuk majd, hogy a földi vándorlás során a struktúrák, a különféle szemléletmódok váltogatják egymást, az egyház intézménye alakul és átalakul. Régi megkülönböztetéssel élve: a status ecclesiae, azaz a Krisztus felé forduló, a belé vetett hitből fakadó élet az egyetlen lényeges a keresztény hívő közösség földi vándorútján. Ugyanakkor a statua ecclesiae, azaz számos paragrafus, szabály, rendelet, mely a keresztények életét e világban elrendezi, a hit tartalmát módszeresen összefoglalja, sokféle módon alakult már és fog alakulni a jövőben is. Az egyházi hagyományokat és szokásokat át meg átjárja a sokféleség és sokszínűség. XXin. János pápa zsinatot összehívó bullájában kreatív visszatérést javasolt „az egyház nagy tradícióihoz". Pontosan idéztem, nem egyes, hanem többesszámban szerepel ott a tradíció. Kreativitásunk a hagyományok gazdagságában és gazdagításában, továbbfejlesztésében, a lelkiismeretes tervezésben és a tervek munkálásában, csoportmunkákban, majd egyházközségi, egyházmegyei és országos tanácskozásokon képes lesz megújítani hazai egyházunkat és biztosítja annak — együttműködve a Szentlélek kegyelmével — jövőjét. 122
