Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Teológiai Tanulmányi Napok - A magyar egyházi élet tükrében - múlt és jövő
viselésnek, hogy túléltük a gondokkal és nehézségekkel terhelt két évtizedet, és új lendülettel indulhatunk a komoly munkát igénylő jövő felé. A múlttal kapcsolatban még csak egyetlen megjegyzésem lenne: több mint tíz éve meghívást kapnak rendezvényünkre az erdélyi, felvidéki, bánáti, bácskai, kárpátaljai testvéreink is. Rajtuk kívül álló tényezők részvételüket gyakran nem tették lehetségessé. Bízom benne, hogy a jövőben egyre inkább közösen is tervezgethetünk és munkálkodhatunk mind elméleti, mind gyakorlati téren. A néhány bevezető információt, a múltról emlékező rövid összefoglalást Kerényi Grácia soraival zárom: Kellenek még helyek, ahol igazat mondanak. Kellenek emberek, kik nem motyognak orr alatt. Kellenek gyerekek, kik tudást kérnek és hitet. Kellenek öregek, kik elfecsérlik szívüket. A JÖVŐ Elsősorban hazai katolikus egyházunknak feladatait, az itthon elvégzendő munkát kell szemügyre vennünk, nehogy később önmagunkat kelljen vádolnunk: vétkeztünk mulasztással... Ezt az utat járva tudunk szolgálatra vállalkozni, tudunk némi segítséget nyújtani hazai papságunknak és a világi hívek százezreinek. Mindezt kissé konrétabban, a teljesség igénye nélkül így vázolhatnám: — mivel hazai egyházunk nem légüres térben él, hanem itt és most e hazában, azért szem előtt kell tartanunk a jelen társadalmi tendenciákat, adottságokat és strucc módjára nem hunyhatunk szemet bizonyos krízisjelenségek láttán sem. Fel kell tennünk a kérdést: mit jelent „jelen lenni" keresztényként társadalmunkban. Úgy gondolom, mai helyzetünkben akkor kezdünk majd valóban jelen lenni, ha több szeretettél, nyitottsággal, megértéssel fordulunk minden kereső-kérdező ember felé. Ne azzal dicsekedjünk, hogy túléltük a negyvenéves diktatúrát. Ez nem a mi érdemünk. Misericordia Elei quod non su- mus consumpti. Semmiféle Ígéretünk nincs azonban Istentől, a köztünk működő Szent- lélektől, hogy a mi munkánk nélkül fennmaradhatunk. Sajnos, hajlamosak vagyunk a rezignációra és képesek vagyunk rá, hogy szétforgácsolódjunk. Továbbá: még messze vagyunk attól, hogy valóban a „nyitott kapuk egyháza" lennénk. Még a bennlévőkkel szemben is sokaknak fenntartásai vannak, hát még a „gyanús megtérőkkel". Ha sikerül végre minél több embert a szeretet gondolataira rávezetni, és példánkkal, a szeretet tetteivel meggyőzni, akkor jelen leszünk a társadalomban is. Szabadjon itt még valamit — szerintem fontosat — megjegyeznem. Fölösleges erőpocsékolás és ellenszenvet kiváltó szöveg, ha ürügyként unos-untalan a liberális antiklerikalizmust emlegetjük sikertelenségeink, netán lanyhaságunk miatt. Ne feledjük: nem lehet az évtizedeken át in- doktrinált embereket másképp meggyőzni, csakis őszinte szóval, a szeretet tetteivel, nagylelkűséggel, és még az ún. tabu kérdésekre is odafigyelő, reagáló dialóguskészséggel. — ne hányjunk szemet hazai egyházi életünk belső problémáival, nehézségeivel kapcsolatban sem. Itt sem állhatunk meg a diagnózis felállításánál (vajon erre sor került-e már?), hanem a kellő előtanulmányok, felmérések után végeznünk kell a reánk háruló feladatokat. Ez utóbbiak közé tartozik többek között a teológiai továbbképzés (erről mintha elfelejtkeztünk volna), a keresztény felnőttképzés, kiemelten a Bibliának egyre elmélyültebb, a szolid szaktudományos eredményeket is szem előtt tartó ismerete, és nagyszámú konkrét lelkipásztori feladat, melyek megoldásához már hozzákezd tünk, vagy talán még csak a készülődés fázisában élünk. — kötelességszerűen és meggyőződésből is — bár a jelen keretek között csak utalhatok rá, — kiemelt feladatokként említem a II. János Pál pápa által 1991. augusztus 20-án a MPK tagjai előtt tömören összefoglalt feladatokat. Csak címszavakban utalok ezekre: — a püspökök működjenek együtt egymással, továbbá a papok a püspökökkel, és a világi 120
