Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)

1992 / 2. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE BÉKÉS GELLÉRTTEL ÉS HAFENSCHER KÁROLLYAL - Az ökumené néhány fontos kérdéséről

munkát, egyházi szervezeteinket, lelkipásztori módszereinket alapos kritikának kell alávetnünk. Az evangélium nemcsak egyéni, hanem közösségi megtérésünket is elvárja. Ecclesia semper reformanda.

Mindez azonban „írott malaszt" marad, ha lélekben nem találkozunk. Hitünket közösen kell megélnünk: hozzá kell szoknunk, hogy testvéri közösségben imádkozunk. Közösen kell olvasnunk a Bibliát és közösen kell elmélkednünk, beszélgetnünk az olvasottakról. Válaszunk is közös legyen Isten szavára: a hívő magasztalás, a könyörgés és hála. Ez a „lelki" ökumenizmus őrizhet meg attól, hogy közösségeinkben az egységre irányuló törekvést a szekták meg ne bontsák.

Végülis közösen kell cselekednünk. Nyilván nem maradhatnak el a szeretet egyéni megnyilvánulásai, ami keresztény embernek belső igénye. De kölcsönösen segíteni egymáson a szegényebb egyházközségek támogatásával, és közösen segíteni azokon, akik bármi okból a társadalom peremére sodródtak, olyan Krisztussal gyakorolt jótett Qásd Mt 25,40: „velem tettétek!"), ami minket magunkat is összefűz a szeretet kötelékével. Ez ma hazánkban a világnézeti és gazdasági körülmények közt különösen is sürgető feladat, mert egyfelől tanuságtétel az evangéliumról, másfelől hasznos szolgálat, amire társadalmunknak égetően szüksége van.

Ökumenikus munkánk alapelvét Szent Ágoston szavaival így fogalmazta meg a zsinati dekrétum: „A szükséges dolgokban egység, a vitathatókban szabadság, de mindenben szeretet."

— H. K.: Megosztottságban, gyakran békétlenségben, belső erőtlenségben élő feleke- zeteinknek egyaránt vannak lehetőségei és korlátái a keresztény egység elmélyítésében. Lehetőségünk van megtartani azt, ami jó, már eddig is kialakult, például az imahét közös alkalmait. Ezek az utóbbi három évben egyre gazdagodtak. A közös liturgikus szövegek elfogadtatása megtörtént. A Miatyánk, Credo már a rádióban, TV-ben is azonos szöveggel hangzik és természetessé vált egymás hívása az igelituigiára.

Semmi akadálya nincs egy állandó közös bizottság felállításának, az in sacris dialógus megkezdésének bilaterális vagy multilaterális keretek között. Miért nem kezdjük el? A bilaterális formát előnyben részesítem, mert a multilaterális vagy transzkonfesszionális keretekben Róma — magától értődőén — elbizonytalanodik a partner identitását illetően.

Olyan teológiai minimumot kellene összeállítani, ami mindkét fél számára elfogadható közös alapként, és így kiderülne, mennyivel több köt össze, mint amennyi elválaszt. A közös gyökereket kellene felkutatni és kifejezésre juttatni még a népi kegyességet illetően is, hogy az egész „populus Dei" érintve tudhassa magát itt Magyarországon is a testvériség kérdésében.

Ha a fő kérdésekben megértjük egymást (egyház, evangélium, szentségek, hit, szeretet, reménység), úgy már részletkérdésé:, sőt ún. „váltanok" is előkerülhetnek, de egy megalapozottan békés légkörben (nem a minden mindegy irénizmusával, hanem a kiengesztelt különbségek modellje szerint). Akár tanbeli kérdések: mint mariológia, szentek szerepe az egyháztörténetben stb. is előjöhetnek, akár jogi problémák is: mint a vegyes házasság, prozelitizmus stb. ügye.

A döntő ebben a vonatkozásban az, hogy ne mi vállalkozzunk az egység megteremtésére, hanem inkább a Krisztusban adatott egység mélységének felfedezésére törekedjünk. így tudjuk megismerni, elismerni és elfogadni egymást. Közben korlátáinkkal is reálisan számolunk, személyek hiányával, időzavarral, múltbeli, még mindig meglévő előítéletekkel, energiahiánnyal stb. küszködünk.

— Hogyan értékeli az „ökumenikus paradoxont", azaz a keresztények de facto meglévő egységét Krisztusban és a közös egység hiányát Krisztus egyetlen egyházában?

— B. G.: Az „ökumenikus paradoxonról" fentebb már esett szó. Arról is beszéltünk, hogy mik azok a lényegbeli elemek, amelyek ma is tanúsítják, hogy az egyházak gyöke91