Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 2. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE BÉKÉS GELLÉRTTEL ÉS HAFENSCHER KÁROLLYAL - Az ökumené néhány fontos kérdéséről
rükben összetartoznak. Amit itt befejezésül ki szeretnék emelni, az egy módszertani elv, amit az EÖT hittani bizottsága már 1952-ben, lundi konferenciáján felismert. A bizottság még azon a konferencián is az ún. komparatív, összehasonlító módszert követte, vagyis a különböző hitvallású egyházak tanítását összevetve, azt igyekezett tisztázni, hogy mi az, amiben egyetértenek, s mi az, amiben különböznek egymástól. Ám Lundban kénytelenek voltak megállapítani, hogy ez a módszer zsákutcába torkollt, mert az összeha- sonlítgatás „vízszintes" módszere nem vitte előbbre az egymáshoz közeledés ökumenikus ügyét. A konferencia egy új, ún. konvergens módszer bevezetését sürgette, amely „menáeges" irányban Krisztusra irányítja a teológusok figyelmét és hozzá, az Ő szándékához méri az egyházak tanítását. Világosan ki is mondták az új ökumenikus módszertani elvet „Ha igyekszünk közelebb jutni Krisztushoz, egymáshoz is közelebb jutunk." Az „ökumenikus paradoxon" feszültségét csak úgy oldhatjuk fel, ha nyílt szellemű teológiai dialógusunkkal és a testvéri összetartozás lelki eszközeivel arra törekszünk, hogy a Krisztusban fennálló egységünket egyházközi életünkben is valóra váltsuk. — H. K.: Az ökumenikus paradoxon értékelésében szubjektív leszek. Fáj, nagyon fáj szétszakadozottságunk. Akinek ez nem fáj, emiatt nem kínlódik, azt csak elméletileg érdekli az ökumené. Az, hogy igeliturgia után legálisan nem vehetek részt intercommunióban, nekem őszinte szomorúságot jelent, hiszen én is vallom a Krisztus jelenlétét, az Ó barátait testvéreimnek tekintem, fehér és zöld asztalnál együtt ülhetek velük, hitünk nagy titkát mégsem tudjuk együtt ünnepelni, nem részesedhetünk együtt a drága ajándékban. Ez bizony nem természetes! Becsületesen és józanul kell a paradoxont tudomásul venni, együtt kell élni vele. Vallom, hogy nem kell feladnunk identitásunkat ahhoz, hogy Krisztus azonos egyházához tartozhassunk. Előttem nem lebeg látható szervezeti egység, abszorpciós modell vagy valamifajta unió, de a testvéregyház státuszt nem tartom elérhetetlennek. Az ökumenikus paradoxont talán lehet átfomálni komplementáris látássá. így az ökumené mai helyzete egy érmének két oldala lesz: a de facto meglévő egység egyfelől, és a közösség hiánya másfelől. Valamiként a simul iustus, simul peccator analógiája befolyásolja gondolataimat. Nem mondhatunk le arról, hogy horizontunk egyre táguljon: ökumenikus törekvésünk nem maradhat provinciális keretben, de regionális vagy kontinentális keretben sem rekedhet meg. Szükséges, hogy globális méretekben gondolkozzunk Krisztus univerzális egyházáról, és ezt szem előtt tartva éljünk a számunkra adott legkisebb körben is. Térben az univerzum, időben az örökkévalóság az ökumenizmushoz egyedül méltó perspektíva. Z. Á. A Szentírás az egyházközi dialógusban rendkívül jelentős eszköz a mindenható Isten kezében annak az egységnek elérésére, amelyet a Megváltó kínál minden embernek. UR 21. 92
