Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - KÖRKÉP - Illies, Joachim - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Szüksége van társadalmunknak egyházra?
Joachim lilies SZÜKSÉGE VAN TÁRSADALMUNKNAK EGYHÁZRA? Szükségünk van egyházra? A hittől távol álló, modern ember kérdése ez, aki úgy látja, hogy tágas és egyre szélesebbre táruló horizontját elcsúfítják a zavaró templomtornyok; az aggodalmaskodó adófizető kérdése, aki megrökönyödve áll a gazdagság láttán, amit az ő szorgalma is segített gyűjteni; de a hívő ember kérdése is, akit arra tanítottak, hogy megvallja: „hiszek az egy, szent, katolikus anya- szentegyházban”, s aki nem találja Bibliájában az egyház szót. Joga, sőt kötelessége a nagykorú embernek, hogy föltegye ezt a kérdést; de azok mellett, akik ilyesmit kérdeznek, sokan, túlságosan sokan vannak olyanok, akik már nem kérdeznek, mert már megtalálták a választ, s az így hangzik: nincs! Nem kiabál- ta-e tele az a „bolond”, akiről Nietzsche beszél, száz éven át a piacokat és a földeket azzal, hogy „Isten halott”? Nem az ő „jókedvű tudományának” az érvényesített végeredménye volt a kérdés: „Mik lennének már mások ezek az egyházak, ha nem Isten kriptái és sírjai!” „Tűnjetek el, itt van a fölvilágosodás!”, olvashatjuk ott, s mit akarhat egy ilyen új, jókedvű, a halott Istenről szóló tudomány mellett a régi örömhír az élő Istentől? De marad még egy utolsó kérdés: nem mi vagyunk-e a halottak? A rejtőző, halott Isten jelen kora igazában nem a vak és süket ember kora-e? Ha olyan bizonytalan és annyira gyenge lett a hitünk, ez nem szólhat-e éppenúgy ellenünk is, mint ahogy Isten ellen? Ha ma — kultúránk fönnállása óta először — a fiatal generáció fölteszi a kérdést: „Kell-e még a társadalmunknak a család és a házasság?”, ez annak az embernek a kérdése, aki elbizonytalanodott a szeretetben, aki kétségbevonja a szeretet és a sze- retetben való kitartás lehetőségét. Ha ma — kultúránk fönnállása óta először — megkérdezzük: „Van szükségünk egyházra?, akkor ez azoknak a kérdése, akik elbizonytalanodtak a hitben, akik kételkednek abban, hogy képesek lennének hinni és a hitben kitartani. Annak az embernek a kérdése ez, akit valóban megérintett, mégpedig énjének a legmélyén, a fölvilágosodás. Most már nem a kételkedés a kérdéses, hanem a hit. Mindaz, ami könnyűvé, kényelmessé és vidámmá tette azt, most lehull a fölvilágosodás viharos, fagyos szelében, s mi rádöbbenünk, hogy meztelenek vagyunk. Fázunk, nem vagyunk magától értetődően biztonságban, oda vagyunk dobva prédának, mezítelenek vagyunk, hacsak nem takarjuk be mi magunk csupaszságunkat és sebezhető voltunkat. Mindannyian betakarjuk magunkat! Senki sem képes sokáig elviselni a védtelen- séget, még azok ketten ott a paradicsomban sem voltak rá képesek; az ember nem képes rá, akiről Eliot azt mondta: az a lény, aki csak keveset tud elviselni a valóságból. Kell a védő burok; a világ áthatolhatatlan, megfoghatatlan ellentmondásának külső valósága és a magunk mezítelen, sebezhető, ennek az idegen világnak szinte magatehetetlenül odadobott éne közé valamilyen védőréteget kell húzni, amely melegít bennünket, és elszigetel a világűr hidégtől. Ha lehull rólunk egy hit, egy másik fog a helyére lépni, mert a hit ez a közvetítő és védő réteg a benső teljes bizonyossága és a külső világ teljes bizonytalansága között, s ennek csak látszólag van köze a tudáshoz és a tudományhoz. A tudomány csupán új tényeket tár föl, s ezzel megerősíti azok értelmezésének és a hitben való földolgozásnak a szükségességét. ,A tények”, mondja Wittgenstein, „mind a feladathoz tartoznak, nem a megoldáshoz.” A megoldási kísérletet a hitnek kell nyújtania. Minden egyes embernek — és minden társadalomnak — éppen ezért természetes szükségszerűséggel kell a hit, kell az ütköző zóna a ráció és a misztérium közé, hogy 40
