Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - KÖRKÉP - Illies, Joachim - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Szüksége van társadalmunknak egyházra?
minden olyan dologban, ami fölött nem disponálhatunk, olyan formában értelmezzük a világot, hogy a külső valóság idegen nyelvét lefordítjuk a belső igazság anyanyelvére, hogy abban az, ami számunkra egyébként teljességgel értelmetlen dolog, értékké váljék és értelmet nyerjen. Biztonság egy értelmezett világban: ezt nyújtja nekünk a hit. így élt a hit biztonságában a keresztény ember évezredeken át, és azt mondta: „Mindenünnen körülveszel Uram, és kezedet rajtam tartod” (Zsolt 139,5). — így érzi magát biztonságban a marxista is a maga pártjában, de még a gyatra és teljességgel értelmetlen ideológiák is meg tudják tenni ezt a szolgálatot az erős hitnek is, és a gyengének is. Hogy az az értelmezés, amely által egy ilyen hit lakhatóvá teszi a világot egy ember és egy társadalom számára, helyes-e, ezt nem fogjuk tudni kiolvasni abból, hogy milyen mértékű biztonságot ad, hogy mennyire képes hordozni: minden hit talált, és ezután is fog találni mártírokat és vértanúkat ugyanúgy, mint ahogy talál kételkedőket, gyöngéket és kishitűeket. Az igaz hit, az igazi próféta mércéjét keresni annyi, mintha bölcsek kövét keresnénk, nincs szabadalmazott receptje, csak a fáradságos, belső útja. Azonban egy biztos: egyikünk sem választhat hit és hitetlenség között — nincsenek hitetlen emberek! —, mindannyiunknak csak egy választása van: választani egyik vagy másik hit között! Ugyanígy mindannyian csak az egyik vagy másik egyház között választhatunk! Mert minden hit, bármennyire személyes is, azonnal, szinte követeiden keres társakat a hitben, sőt tulajdonképpen csak ezt az egyetlen lehetőséget nyújtja: azonos gondolkodókra kell találni, külső formát, szerkezetet kell létrehozni, vagyis „társaságot” kell alkotni. Ezért minden hitre érvényes, hogy „ahol ketten vagy hárman összejönnek az ő nevében”, ott valami új és személyek fölötti történik. Gyülekezetnek nevezhetjük, Krisztus népének, egyháznak. A politikai hit másnak nevezi: pártnak, mozgalomnak, forradalomnak, párton kívüli ellenzéknek. De mindig van egy dogma, annak a határai mindig elmosódottak, úgy hogy lehet vitatkozni rajta; mindig van egy szilárd mag, amit nem lehet föladni. A hitnek önmaga megőrzéséhez mindig szüksége van egy belső térre, szentélyre, egy irányító intézményre, de mindenekelőtt szüksége van mindig a próféták, a magas és alacsonyabb rangú papok, azaz elkötelezett emberek egy központi csoportjára, akik „hitelesen" képviselik, akik kitartanak benne és meg is őrzik a szakadárokkal és eretnekekkel vívott küzdelmek során. S hogy ezt is kimondjuk: az ilyen „egyház” a legrövidebb időn belül részeire bomlik, iskolákra és felkezetekre, amelyek aztán testvérharcokban küzdenek egymás ellen, s akik szenvednek egymás miatt annak a tragédiának a tudatában, hogy igazán együvé tartoznának. Felvilágosult, modern világunkban az emberiség egy nagy részének olyan hite van, amelynek a magja a racionalitás dogmája. Ez a világ — ez a hit így akarja értelmezni számunkra — minden megfoghatatlansága mellett végül is föloldható az ok és okozat ellentmondásoktól mentes oksági szövetévé; a világot s benne minket is maradéktalanul és általános érvényességgel le lehet írni, s ezáltal szellemileg birtokba lehet venni egy olyan kutatási folyamatban, amelynek elkápráztató lépéseit a természettudomány haladásában éljük meg. Erre a hitre is érvényes az, ami a többi hitre: nem lehet se bebizonyítani, se megcáfolni: valóság ott, ahol elfogadjuk és hatást fejt ki. Ez a hit korunk jellemzője lett, korunk szemében valóság, éppen ezért ennek a hitnek az „egyháza” is meghatározható, hatalmas, magához vonzza korunk legjobb koponyáit: úgy hívják, hogy „tudomány”. Szentélyei a laboratóriumok, szent helyei az egyetemek és az akadémiák, papjai a tudósok. A feketeszoknyás férfi utódaként a fehérköpenyes férfi a korunk lelkipásztora. Az emberek a világ értelmezését várják tőle, a saját sorsuk alakításában segítséget, sőt még ennél is többet várnak: korunk üdvösségvágya irányul erre az új papságra, amelyik szívet ültet át, felröpül a Holdra, legyőzi a betegséget, a fájdalmat, az öregséget, talán még a halált is, és ráadásul a legnagyobb bajt: az unalmat és a belső ürességet. Ezek az igények aztán megváltoztatják a tudományt, ahogyan minden egyház változáson mehet át a hívek igényének megfelelően: a tudományból technika lesz, már nem csupán az a célja, hogy értelmezzen és megőrizzen, hogy megismerje a létező valóságot, hanem hogy új va41
