Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tarjányi Zoltán: Introibo ad altare Dei (Gondolatok a kispapi engedelmességről)
Tarjányi Zoltán INTROIBO AD ALTARE DEI (Gondolatok a kispapi engedelmességről) Az engedelmesség és az életcél viszonya. Minden ambíciót az állhatatos céltudat megléte, vagy hiánya szelektál. A nagyra hívatott Goethe „Költészet és valóság" című önéletrajzából tudjuk, hogy kamasz korában milyen kitartóan tanulta az idegen nyelveket, azért, hogy „helyet foglaljon a világirodalomban". Amikor lendülete megtört és unalmassá vált számára a napi penzum elvégzése, nyelvtanulási leleménnyel tette érdekessé önmaga számára az erőfeszítést. Kitalálta, hogy hat testvér szétszórtan él a világban más-más pályára készülve, s egymással leveleznek, beszámolva tanulmányaikról, környezetükről, annak szokásairól. így hát Goethe hat levelet írt hetente, folyton gyarapítva német, francia, olasz, latin és jiddis nyelvű szókincsét. S közben a különféle diszciplínák szakkifejezéseit is elsajátította, hiszen a képzeletbeli testvérek közül az egyik teológiát, a másik kereskedelmet, a harmadik zenét tanult, stb. A nyelvekben és a műveltségben már szilárd alapot vetett saját jövőjének, amikor 1770-ben Strassburgba ment, az egyetemre. Ott döbbent rá — 21 évesen —> hogy hiába a szellemi felvértezettsége, ha karakterbeli gyengeségei, hiányosságai nem teszik alkalmassá a teherbíró életre. Elkezdi tehát edzeni magát; viszolyog a vértől és minden visszataszítótól — rákényszeríti magát az anatómia elvi és praktikus tanulmányozására. Állandóan szenved a szédüléstől, — nosza, rendszeresen felmászik a székesegyház tornyába, hosszú időket tölt annak párkányán. Meg akar szabadulni a visszatérő riadtságtól, félelemtől, — sokszor megy éjszaka elhagyatott kápolnákat látogatni. Tudjuk, hogy minden tekintetben megedződni akarását igazolta a történelem: szellemileg és jellembelileg éretten, 26 évesen Werther című regényével belépett a világirodalomba. Ambíciója megvalósult, célját elérte; az önként vállalt ifjúkori program gyümölcsöt, kiegyensúlyozott életművet teremtett. Ha modellszerűen rögzítjük a goethei példát, három megállapításra jutunk: — 1. A lélekben megfogalmazódik a hivatás, a szív a megszólítottság állapotába kerül; — 2. hogy fölismert hivatását az ember megvalósítsa, képességeit türelemmel ki kell fejlesztenie, azaz alkalmassá kell tennie magát egy pozitív programmal; — 3. Hogy hivatását stabilan, végérvényesen megélje, ahhoz az is szükséges, hogy jellemét önépítéssel megérlelje — a sok kiforratlanságtól és tisztázatlanságtól való megszabadulás látszólag negatív programjával. Mindez sokszorosan igaz a papi hivatásra is. Akinek az a Gondviselés-adta hivatása, hogy Krisztus hierarchikus (szolgálati) papja legyen, annak „in persona Christi" kell bemutatnia az eucharisztikus áldozatot; annak egész igehirdetése és élete a megtestesült és megváltó Isten hiteles képviselete kell, hogy legyen. A felszenteléssel a papok a Lélek szentségi karakterét kapják, mely által hasonlóvá válnak Krisztushoz, s immár a Főnek a képviseletében tevékenykednek. Céljuk az, hogy életükkel és munkájukkal megdicsőítsék az Atyát Krisztus egyházában. Ez tökéletes átadottságot jelent: pontosságot, igényességet, stabilitást. Nem egy lelki- ségi mozgalom funkcionáriusaként kell tevékenykedni, hanem az egyetemes egyház papjaként, a teljes Krisztus közvetítve. Képesnek kell lenni a hagyomány megvédésére, ugyanakkor a rugalmasságra, az új kezdeményezések felkarolására is. Ott kell dolgozni, ahová Krisztus egyházának püspöke helyezte (nem folyton visszajárni a régi állomáshelyekre), élni a helybeliek életét, azonban mégis példa lenni számukra. Fontos megőrizni az imádság és az aktivitás egyensúlyát. A hivatás megélése az önrendelkezés és a szabadakarat tudatos feláldozását jelenti, a Jézusnak való teljes önátadást az egyház közösségében. Mindezt engedelmességnek mond253
