Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nemeshegyi Péter: Jézus és a keresztény ember engedelmessége
Nemeshegyi Péter S. J. JÉZUS ÉS A KERESZTÉNY EMBER ENGEDELMESSÉGE „Jézus megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fii 2,8). A Szentírás egyik legismertebb mondata. Egy őskeresztény „pneumatikus" (vagyis a Szentlélektől ihletett) énekből származik ez a sor. Pál idézi a Filippiekhez írt levelében. Jól ismert sor, de számos kérdést vet fel. Kinek engedelmeskedett Jézus? Milyen parancsnak engedelmeskedett? Miért engedelmeskedett? Miért tartották az óskereszté- nyek fontosnak azt, hogy kiemeljék Jézus engedelmességét? Mit jelent Jézus engedelmessége mi számunkra? Keresztény ember számára ezek igen fontos kérdések és érdemes, hogy választ keressünk rájuk. Kezdjük az utolsóelőtti kérdéssel: Miért vélték fontosnak az őskeresztények Jézus engedelmességének hangoztatását? MIÉRT KELLETT SZENVEDNIE JÉZUSNAK? A Filippiekhez írt levélből kitűnik, hogy az első keresztények elsősorban Jézus kereszthalálával kapcsolatban figyeltek fel Jézus engedelmességére. Jézus elítéltetése és kegyetlen kivégzése óriási csapás volt tanítványai számára. Összeomlott bennük minden. Jézus, aki prófétának, messiásnak, sőt Isten Fiának tartottak, a legfőbb vallási és világi hatalom képviselői által, mint istenkáromló és lázító halálra ítéltetett, és ezt az ítéletet a legkegyetlenebbül végre is hajtották. „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!" „Ha Izrael királya, szálljon le a keresztről, s akkor hiszünk neld" — gúnyolódtak ellenségei a keresztfa alatt (Mt 27,40.42). És Jézus nem száll le a keresztről. Az Isten, akiben bízott, nem menti meg. Ő maga így kiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?" (Mt 27,46). Úgy látszott tehát, hogy minden tévedés volt, a Jézus által gyújtott fény kialudt. De néhány nap után minden megváltozik. A teljesen kétségbeesett tanítványok egyszerre csak azt hirdetik a Jeruzsálembe összesereglett embertömegnek, hogy „Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Messiássá tette!" (ApCsel 3,36). Valaminek történnie kellett, hogy ekkora változás álljon be a tanítványok szívében. Az egész újszövetségi Szentírás világosan hirdeti, hogy mi is történt: „Jézust feltámasztotta az Isten, ennek mi mind tanúi vagyunk" (ApCsel 2,32). Jézus „a szentség Lelke szerint a halálból való feltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult" (Róm 1,4). Innen néznek vissza a keresztények Jézus halálára, arra a halálra, mellyel teljesen értetlenül álltak szemben, és igyekeznek azt megérteni. A feltámadt Jézus mondja nekik: „Ó ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvedni a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe? (Lk 24,26). MERT ÍGY VOLT MEGÍRVA. Dehát miért „kellett" szenvednie a Messiásnak? Lukács evangéliuma szerint a feltámadt Jézus így szólt tanítványainak: „Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak" (Lk 24,27). Az első keresztények tehát elsősorban az ószövetségi Szentnásban kerestek választ arra a kérdésre, hogy miért kellett Jézusnak szenvednie. Az a szöveg, mely leginkább szemükbe ötlött, az Úr szolgájáról szóló négy ének volt Izajás könyvének második részében (42,1-9; 49,1-6; 50,4-9; 52,13-53,12). A szentírástudósok egyöntetű véleménye szerint egy számunkra ismeretlen próféta írta ezeket az énekeket az izraeliták babilóniai fogságának végén. Az első énekben az Isten mutatja be szolgáját. Isten választotta ki azt a szolgát, kiben kedve telik. Kiárasztotta rá Lelkét, hogy igazságát vigye a nemzetekhez. Megszilárdítja a földön az igazságot, és tanítására várnak a messzi szigetek. A második ének első felében maga a szolga szólal meg. Kijelenti, hogy az Úr hívta meg őt még mielőtt szüle201
