Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Csak az engedelmes hisz - „Krisztus…a szenvedésből engedelmességet tanult (Zsid 5,8)
ruházza föl. Észrevételünk tovább szélesíthető a parancsok szélsőséges mivoltának elemzésében... A parancsok rendkívülisége részben a kiválasztott helyzeteknek tulajdonítható... De még inkább annak a meglepő magatartásnak, amely ezekben a helyzetekben megkívántatik... A parancsok azt a természetes törekvésünket veszik célba, hogy az önvédelmet részesítsük előnyben... Noha az utasítások csak néhány különleges szituációra vonatkoznak, mégis alapvető támadásként tapasztaljuk meg őket... így egy különleges parancs, messze túllépve szó szerinti értelmén, képessé válik arra, hogy ellenőrzése alá vonja az élet egész területét... így a szó szerinti értelem korlátái leomlanak. Nem »csak ez« kívántatik meg, hanem »még az« is. így a parancs kiterjed a sejtetések egész területére, melyet nem lehet világos határok (limitek) közé szorítani."5 R. C. Tannehill szavai önkéntelenül is a mi Kosztolányi Dezsőnk gondolatait ébreszti föl emlékezetünkben. Jászay-Horváth Elemérről írt rövid karcolatéban említi: „...többet fejez ki hallgatásával, mint szövegével. Mintha a szavak »hallgató«-t játszanának."6 „Legyen meg a te akaratodSzeretjük e harmadik kérést Jézus igéjének fényébe helyezni, mellyel a Getszemáni kertben könyörgött Istenhez: „Mindazonáltal ne úgy legyen, mint én akarom, hanem amint te!" (Mt 26,39). De félreértjük Jézusnak ezt az imádságát, ha azt gondoljuk, hogy abba az Isten akaratába, mint valami változhatatlan sorsba való beletörődésről és belenyugvásról van szó. Ellenkezőleg, Jézusnál éppen arról van szó, Isten mindenható hatalmával megteheti, hogy a szenvedés kelyhe eltávozzék Jézustól. Jézus azonban éppen azt keresi, és arról akar megbizonyosodni, hogy mi az Atya akarata. Igyekvése pedig arra irányul, hogy azt végbevigye és teljesítse. Neki az az "eledele", hogy annak akaratát cselekedje, aki őt elküldötte (Jn 4,34). Számára Isten akarata nem valami ellenséges sors, amelynek önmaga kárára veti magát alá, hanem az élet „eledele".7 Témánk keretén belül mozogva csak eddig kellene idézni Karner Károlyt, de nem rejthetjük véka alá imént kifejtett, mindnyájunkat — mai keresztényeket — érintő következtetéseit. „Számunkra is döntőnek kell lenni a felismerésnek. Amikor azért imádkozunk, hogy Isten akarata teljesüljön és menjen végbe itt a földön, akkor azért könyörgünk, ami a világ, embertársaink és a magunk számára is jó és boldogító. Isten akarata a bibliai gondolkodás szerint nem valami vak sors, hanem az, amit Mt 11,26; Lk 2,14 »jóakaratnak (eudokia) mond: azért könyörgünk, hogy Isten kegyelmes és üdvösséges, üdvöt szerző akarata valósuljon meg, teljesedjen be. Mi volna, ha itt a földön tehetetlenné válnék minden gonosz szándék, rosszindulat, Istent semmibe vevő bűn, gyalázat és gonoszság, és helyette Isten jósága, szeretet, irgalom és egymás támogatása, megsegítése érvényesülne?! Ezért könyörgünk a harmadik kérésben és pedig abban az értelemben, hogy mindez ne csak a mennyben, Isten világában menjen végbe, hanem itt a földön is: Isten ne engedje át ezt a világot, embertársainkat, felebarátainkat, hozzátartozóinkat, de ellenségeinket se, mi magunkat se a gonoszság hatalmainak, hanem mentsen meg és ragadjon ki ezek kezéből, hogy egyedül az érvényesülhessen, ami szent és jó! Ahhoz pedig, amit ez a kérés Isten színe elé visz, hozzátartozik az is, hogy a könyörgés összekapcsolja akaratunkat Isten akaratával, bennünket magunkat belevesz Isten akaratába, úgyhogy az nem valami tőlünk idegen és nekünk ellenséges valami. Saját akaratunk mintegy beleolvad abba és azzal egységbe tömörül. Nem maradunk akaratunkkal, ezzel a sokszor lelkesedő, nemes célok felé igyekvő, de mindig elbukó, oly hamar csüggedő akaratunkkal egyedül. Nem válunk tehetetlenné jószándékainkban, nem vagyunk már elindulásunkkor kudarcra ítélve: szabad és lehet a jót akarnunk, és ebben lehetünk »Isten munkatársai« is (vö. IKor 3,9). Ez nemcsak magas kitüntetés, csodálatos méltóság, melyről az apostol megindult lélekkel szól, hanem keresztény életünk alapfeltétele és páratlan lehetősége."8 Majd az egyház egyetemességét figyelembe véve írja Karner a következő, imádságos elmélkedésre indító szavakat: „Valóban, mire lehetne vagy kellene inkább gondolunk, mint arra, hogy Isten akarata érvényesül és teljesedik az egyházban. Hiszen az egyház nem volna, ha nem Isten akarata hozta volna létre és ha valamire áll az, hogy Isten akarata tartja életben, akkor az egyházra áll ez. De az egyházat Isten akarata nemcsak élteti, 198
