Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gesztesy András: Az újraevangelizálás feladata a magyar egyházban - Kérdések, gondolatok és remények
Gesztesy András AZ ÚJRAEVANGELIZÁLÁS FELADATA A MAGYAR EGYHÁZBAN (Kérdések, gondok és remények) A negyvenes évek francia egyházát csapásként érte Godin abbénak, a munkáspapság szellemi atyjának diagnózisa és vészkiáltása: „Franciaország missziós terület!" Századunk közepére a keresztények elvilágiasodása olyan méreteket öltött, olyan mélyre hatolt, hogy le kellett számolni a „keresztény társadalmak", a „keresztény országok", a „keresztény Európa" illúziójával. Azóta is állandó igény és feladat a társadalom „újraevangelizálása". A Szentatya utóbbi megnyilatkozásai is erre irányulnak. Az újraevangelizálás még fokozottabban időszerű a mai magyar katolikus egyházban. Az elmúlt negyven esztendő belső társadalmi ellentmondásai: a gyakorlati, fogyasztás-központú materializmusa, az uralkodó ideológia és a folyamatos egyház- és vallásüldözés az alapvető erkölcsi, emberi értékek megrendülésével járt együtt. Az egyházak részlegesen működésképtelenné váltak, a vallásgyakorlat csökkent, a vallási és erkölcsi ismeretek, eszmék és értékek jelentősen visszaszorultak. A morális válság, az örömtelenség és reménytelenség sújtotta a társadalom különféle rétegeit, csoportjait, az egyes emberig bezárólag. Az egyház(akl) mai küldetését nem is lehetne átfogóbb és tartalmasabb fogalommal meghatározni, mint az újra- evangelizáció. Ez a fogalom a feladatok egész sorát fedi. Újraevangelizáció azt jelenti, hogy ismét missziós küldetésben vagyunk. Nem tagadva az egyház és a társadalom valamiféle kapcsolatát az evangéliummal, vajon a szó igazi értelmében evangéliumi volt-e ez? Egyáltalán, mikor evangelizálták igazán a magyar népet, amely mostanra így megfogyatkozott? A két világháború között? Netán a múlt században? Vagy a középkorban? Tagadhatatlanul él a népi vallásosság, az egyházi intézményrendszer, a társadalmi szokásként gyakorolt tízparancsolat. De vajon jellegzetesen tükrözte-e ez a vallás az evangéliumok Názáreti jézusát? Az elmúlt korok egyházai valóban evangéliumiak voltak-e? És amennyiben igen, lehet-e ma kiindulópont ez az újraevangelizáláshoz? Vajon az egyházi klerikális, katolikus életet kell-e restaurálni, vagy az evangéliumhoz való radikális elkötelezettségében minőségeileg más egyházra van-e szükség? Az egész társadalomra és az emberre nyitott ökumenikus jellegű, karitatív indítattású új feladatról van tehát szó. Nem elsősorban a múlt vallási és hitbuzgalmi hagyományaiból kell kiindulnunk, hanem a „jeri- kói úton heverő" vérző, kifosztott magyar társadalom szociális, morális emberi-lelki nyomorúságát kellene enyhíteni. Amennyiben az újraevangelizálás is evangelizálás, kérdés, mit értünk ezen? Szükség lenne olyan közvetlen, elemi erővel megszólító, tisztán evangéliumi beszédstílusra és élettartalomra, amelytől egyedül várható a megújulás. Úgy tűnik, hogy számos katolikus és protestáns kisközösség rendelkezik az evangelizálás talentumával. Leginkább azonban csak egy-egy lelkipásztor vagy aktív világi hívő személyes győzködéséről van szó, vagy talán a fejek és a szívek fölött elzúgó szentbeszédről, gyors szentségkiszolgáltatásról, laza egyházi életről. Kiket evangelizáljunk? A vallástalanokat? A hitetleneket? A kétségbeesés szélén tengő- dőket? Egyéneket, kiscsoportokat, rétegeket? Kiket, milyen sorrendben, milyen stratégiával? — Az evangéliumi alázat, de méginkább magának az evangelizálásnak belső törvényszerűségei azt diktálják, hogy elsősorban önmagunkat kell evangelizálnunk. Nem evangelizálhat igazán az, aki maga nem evangéliumi —, és csak annyiban evangelizál188
