Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gerhartz, Johannes Günter - Gáspár Csaba László (ford.): Demokratizálás az egyházban
chikus struktúra okolható, az, hogy az egyháznak nem minden tagját tekintik egyenrangúnak, nem mindenkitől várnak el azonos elszánást és felelősséget a világért folytatott szolgálatban? Ebben áll az egyház demokratizálásának mély és sürgős megoldást váró problémája. Az egyház demokratizálása sürgősségének ám egyszersmind e folyamat lényegének és követelményének problematikája is még világosabbá válik, ha megvizsgáljuk azokat a különbségeket, melyek a demokratikus társadalomforma és az egyházi társadalom fölépítése között tapasztalhatók. A különbségek nagyok, sőt lényegbevágó- ak. Azok, amiket mindenki a demokrácia lényegi elemeinek tekint, az egyházban nem léteznek. Itt először is nem beszélhetünk demokratikus népszuverenitásról, a hatalom nem a néptől ered, az alkotmányozó erőt nem a nép képviseli. Az egyházban minden hatalom Krisztustól származik, konkrét alkotmánya „isteni jogra” megy vissza. — Másodszor az egyházban nem uralkodik demokratikus egyenlőség, vagyis az azonos jogok és kötelességek rendszere, a törvény és a bíróság előtti egyenlőség elismerése. Az egyházban legalábbis a klerikusok és laikusok áliapotbeli különbsége meghatározó. A döntő vezetői tisztségek és hivatalok egyedül a klerikusok számára nyitottak. Állapotbeli kötelességeik mellett a klerikusokat bizonyos privilégiumokkal és kivételekkel illeti a törvény. — Harmadszor, az egyház nem ismeri a demokratikus szabadságot úgy mint a gondolkodás és cselekvés szabadságának a felsőbbség számára érinthetetlen egyéni terét. Az egyházban a lelkiismeretet hozzá kell igazítani a dogmatikai és erkölcsi tanításhoz, s kötelesség a hit és bizonyos erkölcsi normák érvényesítése. — Negyedszer pedig az egyházban nem létezik az, amit a világi területen demokratikus jogállamiságnak neveznek, a maga tipikus és lényegi ismertető- jegyeivel. Ezek a következők: a hatalomgyakorlás és a szakigazgatás különválasztása, a végrehajtó, a törvényhozó és a bírói hatalom függetlensége, melyek nem egyesülhetnek egy kézben és egy hivatalban. Ez a keretek közé szorított hatalomgyakorlás a garanciája a jogszerűségnek és igazságosságnak, valamint az egyéni szabadság érvényesülésének. Az egyházban a hivatal fogalmának értelmezése szerint a hatalomnak csak egyetlen korlátlan birtokosa van, éspedig a püspök, akinek a kezében egyesül a törvényhozói, a bírói és a végrehajtó hatalom. — Végezetül nem léteznek olyan alapvető demokratikus intézmények sem, mint a hatalom (nyilvános) ellenőrzése, a választások, a többségi határozattal hozott döntések — mindezek hiányoznak az egyházban, vagy legföljebb kezdetleges formában valósultak meg. Az egyház nem demokrácia. Azzá válhat? Vajon demokratizálódhat-e legalább bizonyos élet- és cselekvésmódjaiban? I. Alapvetés: gondolatok és tézisek az egyházi struktúra megváltoztathatóságának kérdéséhez 1. Szociológiai megközelítés: Az egyház demokratizálásának követelményét — sőt már annak lehetőségét is, hogy az egyházi tekintély szerkezetének ilyetén reformja egyáltalán mérlegelés tárgyát képezze — három föltétel előzi meg. a) Jogosulatlan az egyházi tekintélynek a mai társadalom normáihoz igazodó alakjára irányuló kérdés akkor, ha az egyházi tekintély jelenleg érvényben lévő viszonyait és gyakorlásának formáit egészen a legkonkrétabb normákig magára Krisztusra kell visszavezetni. Ez esetben az egyházban uralkodó auktoritás szerkezete, úgy, ahogyan van, szükségképpen változtathatatlannak, „isteni jogból” eredőnek tekintendő. b) Akkor sincs értelme az egyházi alkotmány reformjára irányuló kérdésnek, ha — többnyire a túlzott tekintélyformákra való reakcióképpen — oly mértékben fogják föl spiritualisztikus módon hit- és testvéri közösségnek az egyházat, hogy semmi hely nem marad benne a normatív-szervező struktúra számára, melynek szilárdságot és egységet kellene kölcsönöznie a közösség egészének. Bizonyos, hogy részben ez a lázadás a mindenféle jogi tekintély ellen — és nem csupán az auktoritás bizonyos 15
