Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Miklós: Demokrácia az egyházban?
egyházat alapított, hogy ez látható szakramentuma legyen ennek az üdvösséget szerző egységnek az egész emberiség és minden egyes ember számára” (LG 9.). ,A keresztények közössége nem valami önmagába zárt közösség”. A keresztények „mindenkivel szolidárisak mindenben, ami szép és jó. Hitük egyszerűen és spontán módon kisugárzik a közéletre”. (EN 15, 21). Az egyház evangelizációs küldetéséből következik, hogy nem csupán tagjaiban, egyes személyenként, hanem közösségként, Isten népeként is minta legyen. Gyakorlati szempontok ugyanezt követelik. Az egyház egy nem hívő többség közepette él, amely azonban érdeklődve s többnyire rokonszenwel figyeli az egyház életét. Az egyházról való tapasztalatai alapján dönt majd arról, hogy a keresztény közösség — megítélése szerint — komolyan veszi-e azt, amit hirdet és arról, hogy sikerül-e Isten népének hitét társadalmi dimenziókban is megvalósítania. Ez a kétfajta következtetés nem kis mértékben hozzájárul ahhoz, hogy a nem hívő társadalom végül miképpen vélekedik majd a kereszténységről. Karl Rahner határozott meggyőződéssel jövendöli a demokrácia erősödését az egyházban. ,A jövő egyházába több demokratikus érzés, több demokratikus intézmény, több (intézményesített) demokratikus játékszabály lesz beépítve, mint amennyi eddig volt. Ez lehetséges, hiszen az egyház dogmatikailag maradandó lényege elég teret kínál az ilyen demokratizálódás számára, mint ahogyan azt korábbi, mindenek előtt ősegyházi, de annál későbbi történelmi tények is bizonyítják... A demokratizálódás különféleképpen konkretizálódhat: a tisztségviselők kiválasztásában való együttműködésben; a konkrét egyházi élet közös meghatározásában; abban, hogy világiak is részt vesznek egy új és humánus egyházjog megteremtésében; abban, hogy világiak is közreműködnek az egyházon belüli közvélemény kialakításában stb. Az pedig, hogy a jövőben az egyházi közigazgatás és a tanítóhivatal gyakorlásának játékszabályai emberségesebbek, igazságosabbak, az egyént a hivatal önkényével szemben védelme- zőbbek és ebben az értelemben demokratikusabbak lesznek, az már alighanem magától értetődő.8 A világiak szerepéről szólva Lombardia még hozzáteszi, hogy .semmi se áll annak útjában, hogy az egyházi szervezet egy jövőbeni koncepciójában világiak olyan hivatalokat lássanak el, mint amilyent a jelenlegi szervezetben a bíboros-államtitkár, a római kúria egyik dikasztériumának a prefektusa, egy nuncius, vagy a legkülönfélébb szintű egyházi bírák, hiszen az ezekre a hivatalokra való képesítés nem feltételezi a pappá vagy püspökké szentelést, hanem csupán a szükséges gyakorlati tapasztalatot és olyan tulajdonságokat, mint a példás élet, a bölcsesség stb”. Kár lenne azonban az egyházon belüli demokrácia kérdését a világiak helyzetének rendezésére szűkíteni. A demokrácia nem egyetlen hátrányosan megkülönböztetett csoport egyenjogúsítása, hanem sajátos szervezeti és lét-mód. Amit Szent Pál az egy test hasonlatával (1Kor 12, 12—27 stb.), Szent Máté (Mt 20, 28) és Szent Péter (1Pt 4,10) a szolgálat hangsúlyozásával mond, azt kell az egyház szervezeti rendjében megvalósítani — közös erőfeszítéssel, kiváltságok nélkül, mindenki számára nyilvánosan. Az ide vezető úton három nagy erőfeszítést kell tenni. Egyrészt el kell érni, hogy senki ne érezze magát elnyomottnak, kisemmizettnek az egyházban mások — legalábbis általa feltételezett — hatalma és előjogai miatt. Másrészt elő kell segíteni, hogy az egyház életében aktívan részt venni vágyók megszerezhessék a szükséges ismereteket és gyakorlatot. Harmadszor meg kell teremteni az egyházon belüli nyilvánosság és a közös döntéshozatal intézményeit, hogy az egyház minden tagja beleláthasson a rá tartozó ügyek menetébe és, hogy senkinek se kelljen pusztán azért önkényesen döntenie, mert nincs olyan tanácsadó testület, amelyre támaszkodhatna. Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy az egyházon belüli demokrácia Magyarországon az elmúlt évtizedekben különösképpen elkorcsosult. A világiak leszoktak arról, hogy teljes mellbedobással vállaljanak egyházi feladatot és felelősséget. Az agyonterhelt papság pedig sem pszichológiailag, sem gyakorlatilag nincs felkészülve arra, hogy a világiakkal való együttműködéssel kísérletezzen. A nemzetközi gyakorlat sze12
