Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Miklós: Demokrácia az egyházban?
kapcsolatokra épülő közösségek (mint a kisközösségek és a kisebb egyházközösségek) és az egyház azon részei, amelyek közösségi jellegüket csak formális struktúrák segítségével tudják — s így is csak korlátozott mértékben — fenntartani (mint az országos szervezetek, az egyházmegyék stb.) Megnő a társadalmi távolság az egyéni lelkiismeret és az egyházi intézmény között, megnő a lelkiismereti okból való egyet-nem-értés lehetősége és valószínűsége. A tanítóhivatal és a teológiai gondolkodás nem egészen azonos elvek és metodológia szerint „működik”, azaz a közöttük levő feszültségek nemcsak egyéni túlkapások vagy tévedések eredményei, hanem a kétféle alapállás következményei. Ez a komplexitás a társadalmi mobilitás további erősödésével és a nemzetközi kapcsolatok fejlődésével a jövőben tovább fokozódik. Emiatt az autokratikus központi irányítás egyre kevésbé hatékony s egyre nagyobb szükség van az egymástól eltérő pozíciók tudomásul vételére, egymással való kommunikációjára és a közös döntési folyamatba való bevonására. 4. Az egyház szerkezeti bonyolultságát fokozza az igény, hogy az egyház az élet (a világ) minden, az ember szempontjából fontos területén jelen legyen. A világgal folytatandó dialógus abba az irányba hat, hogy a profán életszférákkal, a problematikus területekkel „szemben” — mintegy szerkezeti tükörképként — legyen valamilyen egyházi intézmény vagy felelős, amely vagy aki, a területet ismeri és párbeszédre képes. Persze nem csak arról van szó, hogy az egyházon belül legyen „munkásügyi”, „ifjúsági”, sportügyi”, sokféle „tudományos” stb. „hivatal”, hanem mindennek az egyházi gondolkodásban, az egyház saját életében és döntéseiben is meg kell jelennie. 5. Minden társadalmi intézmény sajátossága, hogy saját — racionálisan szervezett és olajozottan működő — gyakorlatát az élet kócos és kusza valósága fölé értékeli. Ennek előnye, hogy rendező és stabilizáló szerepe van. Hátránya viszont, hogy az intézmény által képviselt „rend” alkalomadtán szembe kerül a társadalmilag lehetségessel: a stabilitás pedig a változásokkal szembeni lemaradásokkal jár. A probléma tovább fokozódik a bürokrácia megjelenésével. A bürokrácia „terjedelme” sokszorosa annak, amit a társadalmi kihívások lérszáma ( az előző két pont értelében) indokolna, mert az egyes hivatalok közötti kommunikáció és feladategyeztetés új munkaköröket követel s a bürokrácia saját működése optimalizálására burjánzik — eközben egyre nehezítve minden cselekvést. Hibás lenne emiatt a szakszerűség, a szakértők s a különféle területekkel felelősen foglalkozók elutasítása. A modern társadalom sokrétűsége ellenben az intézményi merevség és a bürokrácia ellensúlyaként a társadalmi részvétel és beleszólás lehetővé tételét és erősítését követeli: a szakszerűségi és a hivatali-illetékességi elvvel szemben a demokratikus elv érvényre juttatását. 6. Végül az intézmény mindig hatalmat képvisel, sőt jelentős nagyságú, semmiképpen sem legitimált erőszakot is tud alkalmazni. A II. Vatikáni zsinat és a püspöki szinódusok dokumentumai, valamint az elmúlt évtizedek pápai enciklikái és egyéb megnyilvánulásai számtalan felszólítást tartalmaznak a communio és a kollegalitás érvényesítésére, a világi hívek teljesjogú szerepvállalásának biztosítására, az egyház szolgáló és nem uralkodó szerepének erősítésére stb. Az ismétlődő figyelmeztetések jelzik, hogy még jócskán van tennivaló. Jellegüknek megfelelően azonban az említett dokumentumok elvi állásfoglalásokat és erkölcsi normákat tartalmaznak, s nem foglalkoznak sem a gyakorlati kivitelezéssel, sem a normasértés — azaz a hatalommal való visszaélés — elleni védekezéssel. A profán világban alkalmazott eljárás, a büntetőjog, bűnüldözés és ítéletvégrehajtás nem adekvát az egyház önértelmezéséhez. Annál megfelelőbb a közösségiség kiterjesztése útján történő jogvédelem, amibe éppúgy beletartozik az egyház egésze előtti nyilvánosság, mint a hozzászólás és a részvétel lehetősége. Az egyházon belüli demokrácia mellett még egy fontos szempont szól: a tanúságtétel, a példa, a megmérettetés. Ezt sokféleképpen hangsúlyozza a zsinat, majd VI. Pál pápa (s újabb megfogalmazások még hosszasan sorolhatóak). Az egyház „az egész emberiség számára az egység, a remény, és az üdvösség életerős magja”... „Isten... 11
