Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Az egyház és a távolállók - Hol a határ?
evangelizáció küldetésében. S ez nem csupán egyéni és közösségi buzgóságot tételez fel, hanem okosságot, leleményességet, az üdvösség kreativitását. A mai egyház és a távolállók Ismerjük az egyház evangelizációs küldetését, amely tulajdonképpen belső misszió. A küldöttnek pedig ismernie kell küldőjét s azt is, akihez küldetése szól. A távolállók egy része — sokan vannak — az egyházból jött, egyik-másik még ministráns is volt. Másik része más egyházból, más vallásból vagy gyakorlatilag hitközömbös családból, közösségből fordítja felénk érdeklődő tekintetét. Mit lehet tenni azért, hogy közelebb kerüljenek, hogy megtegyék a közvetlenebb kapcsolatteremtés bátor lépését? Bemard Häring kimondatlanul is a távolállókra gondol, amikor a „preevangelizáció" értelmét kifejti. Minden olyan gesztusa az egyháznak, amely az üdvösség üzenetének befogadására és a keresztény hittel való személyes találkozásra előkészít, a preevangelizáció sajátos módja lehet. Az egyházat a világban képviselő hívő ember részéről a szociális és karitatív tevékenység, a vonzó emberi magatartás a személyes találkozásokban, a példamutató családi élet ilyen hiteles módja a preevanglizációnak, ha az tapasztalhatóan kapcsolatban van a keresztény hittel. A távolállóknak meg kell érezniük, hogy a keresztény élet nem a természetes emberi értékek rovására kíván érvényesülni, hanem azt emeli fel és szenteli meg a kegyelemben. A politika, a gazdasági élet, az egészségügy területe, a sport és a kultúra különböző ágai kollegiális, sőt baráti kapcsolatok színterei lehetnek, ahol hívő keresztény és érdeklődő távolálló találkozhat egymással. A tapasztalt lelkipásztorok tudják, hogy türelmesnek kell lenni a térítéssel. Jehova tanúinak módszere nem azonos a katolikus egyházéval. Különösen érzékeny a kívül- és távolálló az igazság, igazságosság és szeretet megnyilvánulásaira, a II. János Pál pápa által többször említett és személyesen is képviselt „világtávlatú nyitottságra". Az újjáéledés zavarában bizony akadnak hívő keresztények, még papok is, akik értetlenül vagy egyenesen gyanakodva fogadják a távolállók iránti nyitottságot, a velük való barátkozást, az ő tájékozódó szellemiségüket tükröző könyvek vagy folyóiratok olvasását, megrendelését. Olyan is akad, akinek sem személy, sem kiadvány nem eléggé „katolikus". Ezeknek jó volna rádöbbenni arra, hogy a „katolikus" szó egyetemest jelent: minden érték iránti megnyitottságot, amelyet nálunk annak idején például Babits Mihály nagyon komolyan vett. S ez nem csupán fordítás, hanem a katolikus szellemiség alapvonása. Elég a középkorból Aquinói Szent Tamást és Dantét idézni, a pogány kultúra értékeivel kapcsolatos nyitottságukat, korunkból pedig Gertrud von le Fort-ot, vagy XXIII. János pápát, aki minden jóakaraté emberhez szólt körlevelében. O meg is kapta a megértés és a szeretet visszhangját olyanoktól is, akik a katolikus egyház szempontjából „távolállók". Főként az ifjúság körébe tartozó távolállók esetében kell tekintetbe venni, hogy erősen kritikára hajlamos korban élünk, s például a mereven tekintélyelvű magatartás elriasztja a felénk fordulókat, hogy aztán esetleg a szekták felé tájékozódjanak. Számos más konkrétabb feladat is van, melynek feltárása már inkább a korszerű lelkipásztorkodás területére tartozik. A távolálló akkor jön közelebb, ha megtapasztal nálunk valami hiteleset az evangélium üzenetének életszerűségéből. Számára az az igazi végeredmény, ha a „távoliét" csak műit ideje az egyház élő közösségében való „jelenlétnek". 139
