Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Az egyház és a távolállók - Hol a határ?
ban közelednek, egészen a keresztségig s annak életükben való realizálásáig, ami például rendszeres templomba-járást jelent, a szentségek vételével. S még azok is, akik viszonylagos távolban maradnak, termékeny kapcsolatba kerülhetnek az egyházzal, annak képviselőivel a világban, akár papokkal, akár hívőkkel. Olykor kifejezetten paradox jelenségek is előadódhatnak, mint az elmúlt évtizedek Franciaországában. Egy teológus vallomása őrzi ezt a paradox helyzetet, amely akkor is jellemző, ha — szerencsére — nem általánosítható. Hiszen nem egyszer előfordult már, hogy Istenről vitázni igazában csak ateistákkal lehetett, keresztényekkel nem. (Ez az említett teológus keserű humorral közölt vallomása). Az adott helyzet termékeny kényszere épp ebben a — változó esélyeket kínáló — szekularizált kömyzetben készteti a teológust, a lelkipásztort és a világban élő hívő embert új felismerésekre, vagy egyszerűen régi igazságok újra-felfedezésére. Hol kezdó'dik és hol végzó'dik az egyház? A szekularizált világ s azon belül a marxista nevelés által elvilágiasodott Közép-Kelet Európa keresztényei olyan kérdésekkel szembesítődnek a teológiai dimenziójában, amelyek régebben szokatlannak, csaknem ismeretlennek számítottak. A középkori „Extra ecclesiam nulla salus" (Az egyházon kívül nincs üdvösség) kifejezés számunkra gyanús magabiztosságról árulkodik. Statikus világkép, a XII. században már meglehetősen stabilizált társadalmi képlettel s a keleti és nyugati egyháztól eltekintve egységes „keresztény Európával". Mindez nyilván nyomot hagyott a teológiai gondolkodásban is, ami a korszellem velejárója. Az evolúció, a hirtelen fellépő társadalmi változások jelen világában azonban nehezen boldogulhatnánk a statikus fogalmakkal. A német nyelvben a „sein" (lenni) szónál jellemzőbb a „werden", a lenni, válni valamivé. A szilárd pont helyett a „folyamat" az, amelyben ezt a változásban lévő világot jobban megértjük és fogalmilag megragadni próbáljuk. Korunkban vesszük észre, hogy a szilárdnak mutatkozó statisztikai adatok mögött a keresztény létforma micsoda változatai húzódnak meg. Felismerjük, hogy mennyire nehéz kérdések ezek: „Hol kezdődik és hol végződik az egyház itt a földön?" „Ki az, aki már keresztény és még keresztény?" Pedig olyan kérdések ezek, melyekkel komoly teológusok foglalkoznak, amikor az üdvösség esélyeit latolgatják, s abban az egyház fontos szerepét. De soha ilyen élességgel még nem vetődött föl a verbális és a reális Isten-hit kérdése, mint a jelenben. Soha ennyire nem érezte még az egyház a két fiúról szóló példabeszéd időszerűségét. Egyik azt mondja apjának, hogy kimegy a szőlőbe és nem megy ki, a másik szóban megtagadja az engedelmességet, mégis kimegy. S persze soha ennyire még nem bizonyult bonyolultnak az egyházban való lét határvonalának kérdése, mint századunk második felében. A teológus tudja, hogy az egyház szerepét nem lehet kikerülni üdvösségünket illetően. De hol a határ? Hisz maga az egyház ismeri el a vágykérésztség lehetőségét. Akik pedig nem ismerik az egyházat, vagy lelkiismereti meggyőződésből követik születésükkel kapott saját vallásukat, azokra is vonatkozik Isten egyetemes üdvözítő akarata és Jézus Krisztus megváltói művének kegyelmi hatása. Két véglet ebben is jól elkülöníthető: az „Anima naturaliter Christiana" (A lélek természete szerint keresztény) naiv értelmezése. Vele szemben a keresztlevéllel rendelkező s az egyház parancsait „betartó" hívő ember üdvösségének naiv elképzelése (keresztle- vél=biztosítási kötvény). Az egyház ugyanis csupán a kanonizált szenteknek ad garanciát ebben tekintetben. Hol helyezkednek el tehát az egyház felé forduló távolállók? Mennyiben elegendő jó- akaratú emberként a szekularizált világ sajátos környezetében kellő érdeklődéssel az egyház felé fordulni s megmaradni jóakaratú távolállónak? Az üdvösség urnái előtt nyilván nem lehet tartózkodni a szavazástól. A felelősség azonban kettős. Felelős a további lépéseiért az, aki felismerte az egyházban az üdvösség jelét és közösségét. Felelős azonban maga az egyház is, adott területén, adott tagjainak sajátos hivatása szerint az 138
