Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Miklós: Demokrácia az egyházban?
lenben igen közel visz a demokrácia játékszabályaihoz. Ide tartozik egymás kölcsönös elfogadása, sőt tisztelete; az egyenjogúság védelme; a közös ügyekben való általános részvétel; a kölcsönös kommunikáció megteremtése és fejlesztése; a szabad nyilvánosság stb. S ide tartozik az ehhez szükséges intézmények és szervezeti formák kiépítése is. A letevésbe sincs szó valamiféle új követelményekről vagy a profán világ rendjének illetéktelen becsempészéséről. A megoldandó kérdés a kereszténység legeredetibb feladata: hogyan tudja megvalósítani a szeretetet és közösségiséget a látható egyház segítségével és annak szervezeti keretei között? Igaz, a társadalmi rend összetettebbé válása jelentősen befolyásolja, hogy erre a kérdésre mi a megfelelő válasz. Néhány évtizede, vagy évszázada talán elég volt a személyes kapcsolatokban érvényesülő szeretetre törekedni. Ma sokkal átfogóbb ismereteink vannak az egyházról: egyházmegyénkről, országunk egyházáról, a világegyházról. Jobban látjuk, hogy mi mivel függ össze, mi mit segít elő, vagy akadályoz. Ennek megfelelően az egyház tagjai, akár csak közvetlen ügyeikből kiindulva, igénylik, hogy tájékozódhassanak az egyház egészének kérdéseiről, sót hozzászólhassanak azokhoz. Ahhoz, hogy ez a részvétel lehetségessé és hatékonnyá váljék, kikerülhetetlen valamiféle demokratizálódás. Legalább hat érv van, ami ezt alátámasztja. 1. Sajátos feszültség van az egyéni kezdeményezőkészség és az egyházi intézmény változatlansága között. Ha komolyan vesszük, hogy a világiaknak az egyházban szabadon kell cselekedniük, tisztségeket kell betölteniük, önállóan kell kezdeményezniük, sőt saját műveket keli megvalósítaniuk, (Megjegyzés: ez utóbbi igényt a magyar fordítás kihagyta), amint azt a II. Vatikáni zsinat leszögezte (LG 37), akkor aligha feltételezhető, hogy mindez az egyházszervezet változatlansága mellett történhetne. Amikor a zsinat felszólítja a felszentelt pásztorokat, hogy „ismerjék el és gyarapítsák a világi hívők megbecsülését, tekintélyét, és felelősséget az egyházban” (uo.) ezzel jelzi, hogy mindez eddig nem rendeződött megnyugtató módon. Sőt, egy további követelés még élesebb ellentmondásra utal. „Azt a jogos szabadságot, amely a földi társadatomban kijár mindenkinek, ismerjék el és tiszteljék a lelkek pásztorai.” (uo ). Eszerint az egyházon belüli szabadság még a profán világban normaként elfogadott szabadság mértékét se éri el. A zsinat itt megfogalmazott felszólításait társadalomtudományi kategóriákban a demokratizálódási igény kifejeződésének kell tartani. 2. Sajátos feszültség következik abból, hogy küldetéséhez híven az egyház az élet számos profán területén, egyebek között az oktatásügyben, a szociális gondozásban, a tömegkommunikációban jelen van. Ezen területek saját törvényszerűségeik — mint a szakszerűség, a hatékonyság, az anyagiaktól való függőség stb. — függvényében működnek, sikereiket annak megfelelően értékelik, belső személyi hierarchiájukat is azzal összhangban alakítják ki. Az említett területek intézményei és szervezetei célkitűzéseikben követhetnek keresztény normákat, de működési rendűkben profán, tárgyi szempontok az irányadóak. A kétféle meghatározó elv léte kizárja a pusztán természetfeletti hivatkozással történő irányítást. Ehelyett a kétféle elv egyeztetésének hosszadalmas folyamatára van szükség. (Taníthat-e a keresztény iskolában ateista tanár? Milyen kritériumoknak kell megfelelnie egy keresztény kórház orvosának? stb.) Mivel pedig a szempontok egy része kívül esik a hierarchia kompetenciáján, nyilvánvaló, hogy a megoldás csak szélesebbkörű konzultáció és konszenzuskeresés — azaz egy jellegzetes demokratizálódási folyamat — eredménye lehet. 3. A társadalmi differenciálódás az egyház evilági gyakorlatát is mélyrehatóan befolyásolja. Az egyház tagjainak világlátása egyre kevésbé azonos. A sokféleségnek több strukturális és személyes oka van.7 Különböző kultúrák, szubkultúrák találkoznak. A fejlődésből az egyes társadalmi csoportok eltérő módon és mértékben részesednek, kapcsolataikat egyre inkább a történelmi egyidejűség hiánya jellemzi. Mind működési elveik, mind életük tartalma szerint elkülönülnek egymástól a személyes 10
