Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Az egyház és a távolállók - Hol a határ?
TANULMÁNYOK Boda László AZ EGYHÁZ ÉS A TÁVOLÁLLÓK — HOL A HATÁR? Az újjá formálódó Európához már Ázsia egyes részei is csatlakoznak hasonló törekvésekkel. Ebben a forrongó állapotban a kereszténység és azon belül a katolikus egyház is keresi a helyét és megújuló arcát. Meglepő, hogy a szovjet birodalom hatalmas térségében mekkora vonzása van újra a katolikus egyháznak, nem csupán a katolikus Örmény- országban — ott egészen kivételes —, de Fehéroroszország korábban ortodox-bizánci hitű területein is, amint arról egy közelmúltbeli Kelet—Nyugati párbeszéd hírnökei beszámoltak (Bécs, 1990). Közép-Kelet Európa is keresi új arcát, egyelőre még krízisállapotok váltakozásában. Az átalakulás nehéz és kemény próbatétellel járó, sokakat reménytelenségbe sodró vagy azzal megkísértő helyzetében az újjáéledő kereszténység s azon belül a katolikus egyház hordozza a reményt, képviseli a közeljövő komor égboltja alatt is a jövő iránti bizalmat, s kívánja adni hozzá a bátorítást. A hirtelen jött új lehetőségek, a felszabadultság élménye azonban nyomasztó érzésekkel jár együtt. Az új lehetőségek új feladatokat is jelentenek egyben. Feladatokat, melyekre nem vagyunk eléggé felkészülve (hogyan is lehetnénk?). S most, amikor a zsinat utáni időben világszinten tudatossá vált a nagykorú kereszténység lényegének fölismerése: Isten nem mennyei Parancsnok, hanem az üdvösségre hívó Atya; a hívás mellett, azzal együtt egy másik fontos felismerés részesei lettünk. Szinte kényszerítő erővel ébredünk rá, hogy a kereszténység lényegében mennyire összetartozik a „hívás" és a „küldés"; Jézus szavaiban a „Jöjjetek hozzám" és az „Elmenvén tanítsatok..." kettós-egy üzenete. A II. Vatikánumot követően, aztán VI. Pál pápa „Hirdessétek az Evangéliumot" (Evangelii nuntiandi) kezdetű körlevele nyomán új visszhangja támadt az egyház missziós küldetésének, majd a belső misszió, az ún. „evangelizálás" feladatának. Az előző évtizedekben jobbára még a szekularizált világ olykor nyomasztó lelkipásztori tapasztalata és teológiai felmérése volt a jellemző, ami az ateizmus térhódításának látleletét s vele az „ateista humanizmus drámájának" európai előadását vette szemügyre. Utóbbinak teológus, lelkipásztor és világi hívó egyaránt nem csupán nézője, de részese is volt, nem éppen vonzó szereposztásban. A kép most jelentősen változott. A szekularizált világ embere — elsősorban Kelett- és Közép-Kelet Európában — több évtizedes nyomás alól szabadulva, a materializmus kötelező iskolája és kötelező olvasmányai után emberi jogainak alapvető tételében érzi magát szabadnak. A vallásszabadság élményében még sok a bizonytalanság, az identitás-keresés zavara. Mert a kereszténység „több pártrendszere" van kialakulóban a szekták révén, s egyre nagyobb a választék. Nem véletlen, hogy nyugati teológusok már egy-két évtizede hangoztatják, mennyire nem lehet számolni a hagyományos keresztény egyházak, s azon belül a katolikus egyház monopol-helyzetével, még az ún. katolikus országokban sem. A „több pártrendszer" kifejezés azért kíván idézőjelet s kiejtésében kesernyés iróniát, mert a „keresztény" szó — a „christianus" szóból — kétféleképpen fordítható latinból: Krisztus-párti vagy Krisztushoz tartozó; még közvetlenebbül: Krisztus egyházából való. S az utóbbi a hiteles. Korunk jól vagy rosszul értett „pluralizmusa" azonban két dolgot nem nélkülözhet, ha pozitív érték rangjára pályázik. Nem nélkülözheti a konszenzust (=egység a sokféle136
