Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Miklós: Demokrácia az egyházban?
ját érdekei által befolyásolt módon) dönti el, hogy hová sorolja a pap, a püspök, a pápa egy-egy állásfoglalását: a .hitelesen” egyházi, vagy a „nem hitelesített”, hanem magán döntések sorába. Végeredményben esetlegessé válik, hogy ki mit követ. A látható egyház egysége meggyengül. További szempontokat knál ehhez a problémához Hannah Arendt hatalom-elmélete. Arendt számára az erőfölény, az erőszakra való képesség még nem hatalom. A hatalom feltételezi a „másk” fél egyetértését, a társadalmi jóváhagyást. A társadalmi fejlődés lényeges lépése az erőszaknak áz a hatalomnak az elkülönítése. Az előbbi pozíciós előny másokkal szemben, az a képesség, hogy rá tudom kényszeríteni akaratomat másokra, akár azok érdekeivel és szándékával szemben is. Az utóbbi: partnerek közötti társadalmi viszony. A szabad akaratot és az egyéni döntést feltétlenül tisztelő kereszténységben csak az utóbbinak van helye. Azonban ez azt jelenti, hogy az a hatalom, amit Krisztus egyházának adott, kifejezetten megköveteli az autonóm egyének, a hívő nép egyetértésének megszerzését. Az egyetértés nem eleve adott! S az egyetértés egyszeri megszerzése nem örök időkre szól, az bármkor meginoghat, krízisbe kerülhet. Gyorsan változó modem társadalmakban — ahol a tradíció nem feltétlen biztosíték, — az egyetértés fenntartására folyamatos stratégiára van szükség. A társadalmi legitimáció biztosítására és — az arendti értelemben való — hatalom- gyakorlás lehetővé tételére a hagyományos társadalmak jól működő megoldást találtak: a személyes megbeszélést, a meggyőzést, a közvetlen közösség hitelesítő szerepét s megfordítva, a közös állásfoglalások közösségteremtő erejét. A választott népet egyebek között törzsi és családi kötelékek tartották össze. Az európai középkor embere életét a falu- vagy városközősségben élte (ha pedig rangjával kiemelkedett onnan, akkor a nemesség szerteágazó rokoni kapcsolatainak részese lett). Mivel a rokoni, a lakóhelyi, a gazdasági, a politikai, és a vallási közösség azonos volt, az általános illetékessége alapján az egyes emberek számára meghatározó módon tudott dönteni legitimációról, hatalomgyakorlásról. A modem társadalom nem abban különbözik a korábbitól, hogy több család, nagyobb számú közösség él egymás mellett. A különbség lényege az életviszonyok bonyolulttá válása. Más, egymástól működési elveikben, normáikban, szervezeteikben, stb. különböző közösségek és egyéb kapcsolatrendszerek képviselik és közvetítik az egyén felé a vérségi kapcsolatok, a munkahely, a közélet, a szomszédság, a hitbéli közösség világát. Egyetlen ember számos terület részese. Maga a társadalom nem alkot egyetlen hierarchikus rendszert. S a sokdimenzióssá bonyolódó rendszerben az egyén pozíciója igen sokféle lehet, például annak megfelelően, hogy mely életszféráinak juttat nagyobb jelentőséget. Mindez értelmezhető az egyéni szabadság növekedéseként. Mindennek következménye, hogy a társadalmi szabályozás is összetettebbé válik s nem oldható meg a mindennapi reflexek és a helyi közmegegyezés segítségével, mint korábban. Tehát megnő a tételes jog, a közigazgatás, a demokratikus intézményrendszer\e\Q<itősége. Az egyház számára ez az átalakulás két vonatkozásban különösen fontos. Egyfelől az a folyamat s benne az egyéni szabadság növekedése az egyik fő oka annak, hogy az egyház társadalmi legitimációjára és hatalmának fenntartására miért nem elegendő a tradíció. Másfelől a társadalom komplexitásának növekedése elégtelenné teszi a közvetlen közösségekben való gondolkodást. Bármennyire is alapvető jelentőségűek az egyház élete szempontjából a család-egyházak, a kisközösségek vagy az egyházközösségek, a közvetlen közösségek együttesen sem képesek arra, hogy átfogják tagjaik minden életszféráját (az ilyen közösségektől elkülönült keresztények kérdéséről nem is beszélve). Végeredményben a legitimációs krízis megoldásra vár. Az egyház tisztségviselői és szakértői, valamint egyéb tagjai között a társadalmi-kulturális átalakulás egyre újabb feszültségeket teremt, amelyeket folyamatosan „kezelni” kell. A megoldás, vagy a kezelés alighanem csak oly módon képzelhető el, amit az újabb-kori katolikus gondolkodás communio-teológiának nevez6 aminek gyakorlati aprópénzre váltása el9
