Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Blanckenstein Miklós - Kozma Imre - Széll Margit (kész.): Bűntudat - Bűnbánat - Konfliktusok: a gyónásról és a lelkivezetésről
Először is utalnom kell arra, hogy akik tőlem elégtételt vagy buzdítást kapnak a jóra, azok között sok a kórházlátogató. Megújult lélekkel, csodálatosan tudják támogatni a rászorulókat. Ezt azért ismétlem, mert meggyőződésem, hogy az ember csak akkor lesz jobbá, ha jót tesz. Magam, konkrét személyként is próbálok egyre több jót tenni, de bizony ilyen sok kórházba menni, szentmisét tartani egyedül lehetetlen. A különféle helyekre miséző papokat szereztem, magam a Kútvölgyi kórházban tartom a szentmisét. Mellettünk van a volt BM-kórház, ahová lelki beszélgetésekre járok. Ezek a látogatások számomra megdöbbentőek. Itt 25-30-40 évet a BM szolgálatában töltött emberek Istenre találásának vagyok tanúja, — megrázó élmények ezek. Az él bennem, hogy vége lett egy Isten nélküli rendszernek, de számunkra komolyan csak most kezdődik a megbocsátásnak és a nagylelkűségnek az időszaka. Őszintén mondom, nagyon meleg szívvel próbálom ezeket az embereket szeretni. Arra kell gondolnom, ilyenféle találkozásai lehettek Jézusnak, amikor megbocsátott..., nem mintha most magamat akarnám Jézus helyébe képzelni. A beszélgetések, ha csak lehetséges, mindig szentgyónással végződnek. Ha nem lehetséges, az illető akkor is elmondja bűneit, bűnbánatot tart, Isten színe elé vezetem, buzdítom és együtt imádkozunk. A Kútvölgyi kórházban rendszeres vasárnapi szentmisék vannak. Itt sok olyan ember vesz részt, aki sohasem járt templomba. Most azonban él a lehetőséggel. Jönnek a betegek, orvosok, ápolók. Mivel vasárnapom nagyon kötött, előre küldöm az egyházközségi munkatársakat, akik igeliturgiát tartanak, elolvassák a vasárnapi szentleckét, evangéliumot és egy kis magyarázatot fűznek hozzá. Mire megérkezem, kezdődik a szentmise, rövid homiliát tartok, és akik már korábban felkészültek, áldozhatnak is. Ugyanis többen már előzőleg kémek alkalmat lelkibeszélgetésre, gyónásra, amelyet rendszerint beteglátogatások idején végzek. — Az atyának mégis csak sajátos lelkipásztori gyakorlata a közösségi bűnbánati liturgiában van. Voltak idők, amikor több oldalról próbálták ebben akadályozni... Szeretném tudni, hogy áll ma a helyzet...? Évtizedek óta tartok bűnbánati liturgiát egyéneknek és közösségeknek. Voltak értetlenségek, rosszallások, akadályoztatások, de ezek engem komolyan sohase érintettek. Új és nagy lehetőséget adott a „neokatekumenátus" intézménye, melynek sajátos bűnbánati liturgiája van. Az egyik templomban olyan neokatekumenátust indítottunk, ahol sokkal több a megkereszteletlen, vagy olyan, aki nem volt elsőáldozó. Egyre többen tudják, hogy ők is eljöhetnek a paphoz, elmondhatják bűneiket, még ha feloldozást nem is kaphatnak. A legfontosabb, hogy beszélgessünk és megértessük velük, a szentségek vételére lelkileg meg kell émiök. Érdekes, hogy ezek az emberek milyen türelmesek. Többéves tapasztalat alapján mondhatom, éveldg hajlandók várni, míg eljuthatnak a keresztség- hez vagy a gyónáshoz. Ezt azért is említem, mert sok más helyen, ha valaki jelentkezik, túl könnyen, felkészületlenül engedik a szentségekhez. Nézetem szerint nagyon fontos, hogy előbb bekerüljenek az egyházi közösségbe, ahol hangsúlyozzuk, hogy elfogadjuk, szeretjük őket, de tudniuk kell, hogy a szentségi élet nem játék. Nekik mint felnőtteknek, meg kell émiök, — és ha ezt megértik, szívesen vállalják az érlelődési folyamatot. Bennük látom a megújuló hazai kereszténység egyik élcsapatát. Készült 1990. december 6-án Készítette: Széli Margit 124
