Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Lankó József: A szentségek és a cigányok
Lankó József A SZENTSÉGEK ÉS A CIGÁNYOK Már papnövendék koromban hallottam a kollégáktól, hogy a cigányok két szentséget ismernek: a keresztelést és a temetést. Általában igaz, hogy ez a két alkalom az, amikor az egyháztól szolgáltatást kémek, ilyen alkalommal találkoznak a pappal és az egyház közösségével. Ahogy a cigányok a gádzsó társadalom peremén élnek, ugyanúgy a gádzsó egyházzal (gádzsó=aki nem cigány) — is csak érintőleges a kapcsolatuk. Akkor közelednek csak, ha az élet határhelyzeteiben (születés és halál) feltétlenül szükségük van rá. A keresztelést azért kérik, hogy az újszülöttet Isten oltalma, védelme alá helyezzék. A keresztelésig ők maguk óvják és védik, illetve próbálják elrejteni az ártó és rontó hatalmak elől: amíg kereszteletlen a gyerek, lehetőleg nem viszik sehová; sötétedés után otthon kell lennie a családnak és idegent nem engednek be a házba; nem szabad tüzet adni másnak és általában veszélyes bármit kölcsönadni; nem szabad varmi; ha jön valaki a házba, aki nem a családhoz tartozik, távozáskor cérnát kell tennie a gyerek feje alá. A keresztség szentsége az egyház tanítása szerint is védelmet ad, hiszen Isten gyermekévé fogadja a megkeresztelt embert. Az apa egyik alapfeladata gyermekének védelme, oltalmazása, Istent pedig bízvást tekinthetjük jó apának. A keresztségnek ez egy olyan ajándéka, amire a gádzsó keresztények már nem figyelnek oda. A keresztség szentségének másik ajándéka — ti. hogy az egyház közösségének tagjává lesz —, a ciág- nyok számára nehezen tapasztalható meg. Hosszú időn át a keresztséget a közösségtől külön szolgáltatták ki, csak az érdekelt család vett részt a szertartáson. A helyi egyház- községet többnyire csak a pap képviselte, a többségnek tehát tudomása sem volt róla, nemhogy valamiféle összetartozás-tudata vagy felelősségérzete. Ez a gyakorlat nálunk is változóban van, egyre gyakoribb, hogy keresztelés ünnepélyes formában, a közösség vasárnapi miséjében történik. Talán ez is erősíteni fogja az összetartozást, az elfogadást, a felelősségérzetet. Véleményem szerint nagyon fontos a keresztelő pap szerepe, a cigányokhoz való viszonya, elfogadókészsége és felelősségérzete. Ha az egyházközség nem csupán szokásvallásosságot él, hanem evangéliumi próbál lenni és a papjában is megvan a cigányok iránti szeretet, akkor az egyházközség befogadja a cigányokat, megtalálják benne a helyüket. Sajnos, ez ritkán sikerül. A keresztség szentségének kiszolgáltatásakor történő egyszeri találkozás nem hoz létre igazi kapcsolatot a cigányok és a gádzsó egyházközség között. Ehhez többszöri, rendszeres és templomon kívüli találkozás kell, olyan, amikor egymás életében osztoznak legalább egy kicsit. Tapasztalatom szerint a cigányoknak könnyebb megtalálni a helyüket az egyházban, ha maguk is mint egyház (közösség) léteznek. Könnyebb egyházzá válniuk a cigányoknak, ha nem kell állandóan a gádzsók előítéleteivel szembesülniük. Az előítéletek legyőzhetők, ha gádzsók és cigányok személyes közelségbe kerülnek egymással, ha a gádzsók belátnak a cigányok életébe, megtapasztalják a szívességüket, vendégszeretetüket stb. 1989 tavaszán Pécsett taizéi ifjúsági találkozó volt, és ez alkalommal mi is, az alsószentmártoni cigány egyházközség, fogadtunk vendégeket. A fiatalok, főként a magyarok, saját bevallásuk szerint is, félelemmel jöttek hozzánk, de néhány óra múlva már ők maguk is mosolyogtak korábbi félelmükön. A három nap elmúltával pedig meghatódva köszönték meg a vendéglátást. Közülük néhányan azóta is leveleznek a vendéglátókkal. Elhangzott a C.C.I.T (Comité Catholique International pour les Tsiganes) 1990. évi kongerenciáján Harkányban, március 24-én. 125
