Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Blanckenstein Miklós - Kozma Imre - Széll Margit (kész.): Bűntudat - Bűnbánat - Konfliktusok: a gyónásról és a lelkivezetésről
lyebben nem érintett. A szeretetszolgálat elégtétele, úgy gondolom, jobb segítség arra, hogy abból a homályból, ahol az ember egy kissé eltévedt — hisz ez a bűnnek a világa — egy napfényesebb, egyértelműbb világba léphessen át. Ezért szoktam én mindig elégtételül konkrét feladatot adni. Igyekszem az illető élethelyzetét tekintetbe venni és apró tennivalókat javasolni. Ha valakinek például férjével, feleségével volt problémája, akkor tegyen apró, figyelmes gesztusokat, kedvesen forduljon a másikhoz, hogy az jobban érezze magát. Ha a szülő egyik gyermekével türelmetlenebb, a penitenciája az lesz, hogy néhány hétig különös gonddal foglalkozzon ezzel a gyerekével. Mivel sokan fordulnak hozzám különféle kéréssel, ezért elégtétel gyanánt kérem meg a gyónót, hogy segítsen: látogassa meg egyik betegemet, vigyen egy rászorulónak csomagot, vagy ha meg van az anyagi lehetősége, kb. száz forint értékben ajándékozzon meg egy szegényt... — Tudomásom szerint az atya volt az első azok közül, aki szobájába invitálta a tanácskérőket lelkibeszélgetésre, és ott is gyóntatta őket. Gyakran igen tapintatosan, nem is kért mindig részletekbe menő bűnvallomást —, mert így szemtől-szemben talán megszégyenítő lett volna —, hanem megadta a feloldozást. Es akik szentségi feloldozást nem kaphatnak, azokat hogyan erősíti az atya? Hadd mondjam azt, hogy én valóban sohasem kutattam az emberek életében, sohasem tettem fel olyan kérdéseket, amiben a gyónó a papnak a kiváncsiskodását érezhetné. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy adott esetben nem kellett néhány neuralgikus pontra rákérdeznem. De legtöbbször valahogy sikerült megteremtenem azt a körülményt, hogy az illető, szinte kivétel nélkül, maga kérte: Tessék kérdezni tőlem, mire kell még gondolnom. Ilyenkor óvatossan még néhány dolgot kérdeztem, amit az illető megválaszolt. A másik nagyon lényeges az a légkör, amiben az emberek maguktól is mernek beszélni bűneikről. Tehát a fenti kérdése — úgy gondolom — inkább arra vonatkozhat, hogy én sohasem kényszerítettem vagy utasítottam az embereket szigorú bűnvallomásra. A kérdés harmadik pontja is lényeges. Ha valakit nem lehetett feloldozni — hiszen akkoriban ez többek számára lehetetlen volt — nagyon örültem, ha ezt jól meg tudtam részükre magyarázni; ha most nincs lehetőségük arra, hogy szentségi gyónást végezzenek, és feloldozást nyerjenek —, ezt ne úgy vegyék, mintha kiközösítettek lennének. Számomra az volt a legfontosabb, hogy az ilyenek ne sértetten, bántottan távozzanak, hanem fel tudják mérni helyzetüket, és el is tudják fogadni. Azt hiszem, ezt testvéri együttléttel és együttérzésem kifejezésével tehettem elviselhetővé. Mindig hozzátettem: az is, igen fontos, hogy megbánják bűneiket, ezt Isten előtt ki is fejezzék, és megértsék, sajnos, engem kötnek az egyházi törvények és az adott helyzetben ezért nem adhatok feloldozást. — Vannak olyanok is, akik nem erkölcsi helyzetük miatt nem gyónhatnak, hanem valami lelki zavarban szenvednek, bizonyos fokig betegek. Mit tesz ilyenkor a lelkimester? Én soha senkit se küldtem lélektani szakemberhez, bár jól tudom, egyesek szomatikai- lag is, pszichikailag is kezelendők. Nem tudom — jól fejezem-e ki magam —, de én egyszerűen azért nem küldöm az illetőt máshoz, mert nagyon bízom, és ráhagyatkozom a szentségi hatásra. Úgy ítélem meg, hogy egy közös kegyelmi körben élünk, ahol az igazi orvos maga Krisztus! És ha a pap Krisztus helyetteseként van jelen, igenis képes olyan indítást adni, ami ilyenek számára is hatékony lesz. Nyugodt lélekkel mondhatom, hogy az ilyen konfliktusos híveim fokozottan kiegyensúlyozódnak — talán pontosan az által, hogy valaki nem úgy kezelte, mint beteget. Mert én, ha tudtam is az illetőről, hogy beteg, sohasem éreztettem vele. Igen sok vezetettjének sorsát, alakulását, fejlődését ismerve megkérdezhetem, Kozma atya vajon tudja-e, hogy ezen a területen sajátos karizmával van megáldva? — Ezt a kérdést nem hagyhattam ki. Én ilyenre sohasem gondoltam, nem is tudatosult bennem. De azt megtapasztaltam, hogy ezek az emberek, különös szeretettel kerestek fel. Azt is észrevettem, hogy főleg a 121
