Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Miklós: Demokrácia az egyházban?
lyes érettség és felelősségvállalás; az emberek közötti kommunikáció; az alapértékekben — legalább a demokrácia értékében — való egyetértés; a jogrend; a törvényesség; a törvényhozói, a bírói és a végrehajtói hatalom elkülönítése; a titkos választás stb. S noha még sehol se sikerült tökéletes demokráciát megvalósítani, a társadalmi fejlődés a demokrácia fokozását követeli. Jelen és jövőbeni társadalmunk bonyolultságának növekedése és a hatékonyság iránti igény olyan kontrollmechaniz- musokat követel, amelyek érzékenyek az ellenőrzöttek igényei iránt, vagy más szóval olyan intézményeket, amelyek kölcsönös kapcsolatot teremtenek a népesség jelentős részére ható funkcionáriusok között, és azok között, akikre hatással vannak. Úgy tűnik, hogy a demokratikus, vagy legalább demokratikus törekvéseket mutató társulási formák kifejlődése törvényszerű.”2 Mi jelentősége van egy ilyen koncepciónak s egy ilyen társadalmi folyamatnak az egyház számár# A válasz attól függ, hogy miképpen értelmezzük az egyházat. „A katolikusok számára... az egyház természetesen emberekből áll, akik annak külső arculatát jelentik. De mögöttük ott van az alapvető szerkezet, amit maga Isten akart és ezért érinthetetlen. Az emberi külső mögött található annak az emberfölötti valóságnak a titka, amihez hozzányúlni egyetlen újítónak, szociológusnak, vagy szervezőnek sincs illetékessége” — mondja Ratzinger bboros.3 Az egyház .külső” és ,óelső” részei ellenben „egyetlen összetett valóságot alkotnak"{LG 8), amelyek nincsenek szükségszerűen harmóniában. Az egyház egyszerre kegyelmi közösség, látható gyülekezet, s ebben a világban alkotmányos és rendezett társaság. A látható és a láthatatlan egyház egysége korántsem tökéletes. Mivel azonban egyetlen valóságról van szó, a konkrét megvalósulás gyarlóságai az egyház egészét akadályozzák hivatásában. A társadalmi kifejeződés — és ezen belül a demokrácia — tehát az egyház életének nem elhanyagolható s nem alárendelt jelentőségj területe. A demokrácia kérdése egyfelől a látható egyház társadalmi jelenlétének tényéből, másfelől a társadalmi szerkezet (az egyházi organizáció) milyenségéből következik. Küldetését, megbízatását, alapstruktúráját, (s „jogosítványát”) az egyház Krisztustól kapta. Alapvető legitimitását tehát nem ingatja meg tagjai tökéletlensége. Mégis létezik egy másodlagos, vagy társadalmi legitimáció, ami a látható egyház hitelét, tekintélyét, a bele vetett bizalmat biztosítja. S ez nem mellékes az egyház társadalmi hatékonysága szempontjából. Egyfelől tehát az egyház hatalma és auktoritása Istentől ered. Másfelől az egyház látható alakjára és tisztségviselőire hárul az a feladat, hogy ezt a tekintélyt és hatalmat önmagukra vonatkoztatva és gyakorlati kérdésekben is elismertessék, elfogadtassák. Ez utóbbi feladat pedig nem különbözik a társadalmi legitimáció általános gyakorlatától: megköveteli a közösség vezetői és tagjai közötti egyetértést és kommunikációt, azaz ha nem is jogi, de pszichológiai síkon beleszólási jogot juttat a közösség minden tagjának. Fontos tény, hogy az egyház isteni küldetésének, hatalmának és hierarchikus rendjének őszinte és komoly elfogadása nem óv meg a társadalmi legitimáció krízisétől amint azt Granfield meggyőzően szemlélteti4 Ilyen krízisre mindig sor kerül, ha az egyházi intézmény képviselőinek és tagjainak véleménye, célkitűzése, politikai vagy köznapi gyakorlata stb. érezhetően eltér egymástól. Az elmúlt évek nemzetközi és hazai története számos konfliktus gócot ismer: a családtervezés kérdéseitől a világi keresztények szerepének megítélésén át a papok és püspökök politikai elköteleződéséig. Miképpen oldható meg az ilyen legitimációs krízis? Hiszen annak lényege éppen az, hogy az egyházi tisztségviselő nem tudja általánosan elfogadtatni, hogy egy-egy konkrét dologban valóban Krisztus egyházát képviseli, hogy Krisztus nevében és megbízásával szól, s emiatt az ő tekintélyével rendelkezik. Az egyház tagjainak tudatában az egyházi tisztségviselő alkalmasint kettéhasad: egyik fele Jézus és az egyház közvetítője, megfelelő hatatommal és auktoritással, a másik fele a társadalmi viszonyoknak és politikai manipulációknak kitett és személyes korlátáin túllépni nem tudó magánember. Az igazi bajt az okozza, hogy minden hívő önmaga számára (sa8
