Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Blanckenstein Miklós - Kozma Imre - Széll Margit (kész.): Bűntudat - Bűnbánat - Konfliktusok: a gyónásról és a lelkivezetésről
KOZMA IMRE plébános atyát a budapesti Zugligeti plébánián látogattam meg. Amikor vele találkozom, mindig a mai gyógyászati kezelésben használatos „szelíd módszer" jut eszembe. A plébánia körzeténél jóval távolabbról is odajárnak gyónni, szentmisén, homilián, házaskatekézisein résztvenni. Korábban sokáig Budapest központi helyén, a belvárosi Ferences templomba jöhettek hozzá mindazok is, akiknek nem volt tanácsos a saját településük templomában mutatkozni. Amikor kihelyezték a félreeső „zúg"-liget lepusztult plébániájára —> egyesek úgy gondolták, „megbénították". Ám a Szentlélek fuvallata a rejtett völgyeket is átjárja. Hazánkban egészen sajátos — ma már nemzetközileg is jól ismert — lelkiközpontot létesített, ahonnan a testi-lelki irgalmasság forrásozik... Amikor betérek a hegyi lejtőre épült templomba, arra gondolok, lehet-e még ideje a plébánosnak a korábbi lelkivezetésre, bűnbánati gyakorlatokra. Egyszerű szobában várok, mely zsúfolt a karácsony előtt kiosztandó csomagoktól. Néhány perc múlva Kozma atya „befut", pár percig koncentrál és máris árad belőle a mondanivaló: Már régen tapasztalom, hogy a bűntudat, mint olyan, nagyon csökkent korunkban —, még a megkereszteltek sincsenek tisztában gyakran a bűnbánat lényegével. És — ezt ugyan óvatosabban mondanám — a szentgyónás igénye is eléggé lecsökkent. A bűnbánati kérdések mindig is lelkipásztori gyakorlatom központjában voltak. Sok olyan emberrel találkoztam, akik aggódtak saját sorsuk miatt, és nehezen szánták el magukat bizonyos döntésekre, talán azért is, mert nem ismerték a következményeket. Nem tudták, mikor is van szó bűnről, és nem tudták lelkűkben igazán megérlelni a bűnbánatot. Mert meggyőződésem, hogy a bűnbánatnak a lélek mélyén meg kell érnie. Nem elég, ha felsorol valaki néhány vétket, feloldozást kap és minden rendben. A rutingyónások az esetek többségében csekély eredménnyel járnak. Nekem tehát az volt a célkitűzésem, hogy akik engem felkeresnek, azokban igazi bűnbánatot alakítsak ki, mert bűntudatuk megvolt. Csak az nem volt biztos, hogy ők ezt abban az értelemben élték-e meg, ahogy erről nekünk, keresztényeknek gondolkodnunk kell. Inkább szorongásuk, bizonytalanságuk tűnt elő? — kérdezem —, hiszen magam is számos ilyen egyénnel találkozom... Igen, pontosan erről van szó: szorongás, bizonytalanság, kilátástalanság, félelmek szinte megülik ezeket a lelkeket és éppen emiatt további rossz döntéseket hoznak. Legtöbben — és itt nem csupán a keresőkre gondolok — nem jutottak el odáig, hogy megnyíltak volna — ahogy én nevezem, — a szeretet világa, a jócselekedetek világa felé. Azóta már tudom, hogy a legjobb lelki segítség az, ha rávesszük az embereket, tegyenek jót. A jócselekedetek során válik világossá számukra, hogy amit korábban tettek, miért rossz. És magától érik meg bennük, hogy a jót kell elfogadni, nem a rosszat. Életem során tapasztaltam, hogy az a metódus, amin én is felnőttem, hogy jó elhatározásokat teszünk, egyfajta erényt gyakorolunk, az eléggé „l'art pour Tart"-nak tűnik. Nem azt mondom, hogy nem fontos az erényt gyakorolni, de ez így kevés. Gyónóim számára kezdettől kijelöltem egy-egy területet, bizonyos tennivalókat. A papnak az egyik legnagyobb gondja az, hogy az emberek mindig azt kérdik: mit tegyünk? Él kell vezetnünk odáig, — nekem ma már ez a legnagyobb lelkipásztori örömöm —, hogy ők maguk mondják ki: én ezt meg ezt szeretném tenni, mit szól az atya hozzá... Tehát a kereső fázisban mindig fontosnak tartottam, hogy megmutassak néhány jótettre alkalmas területet. A jótett hamarosan hozzátartozott ezeknek a híveknek az életéhez. — Ma sokan a Máltai Szeretetszolgálat széles lehetőségeiből ismerték meg Kozma atyát. Én viszont úgy látom, hogy ennek a csírája már jelen volt korábbi vezetési módszerében... Valóban régi gyakorlatom, hogy elégtételként valami pozitív tennivalót adok gyónóimnak. Ebben is gyermekkori élményeim tértek vissza, amikor egy vagy két Üdvözlé- gyet esetleg egy keresztutat kellett elvégeznem. Ezt becsületből meg is tettem, de mé120