Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: Információ - kommunikáció - új testvériesség?
A telekommunikáció és az egyház A hírközlés mai formái persze egészen új lehetőségeket és feladatokat nyitnak az egyház előtt is. „Ha Szent Pál ma élne, újságíró lenne”-szokták mondani. Vagy rádió-, esetleg tévéműsorok szerkesztője? - kérdezhetnénk tovább. Nem véletlen, hogy már a II. Vatikáni zsinat külön instrukcióban foglalkozott a tömegtájékoztatási eszközökkel. Jellemző azonban, hogy mind a zsinati okmány, mind az 1971-es dokumentum első fele a tömegtájékozatás általános szakmai és erkölcsi kérdéseivel foglalkozik, s csak azután részletezi, milyen helyet kaphatnak az egyház életében. A Szent Pálra történő utalás is jelzi: magától értetődően mindenki azt keresi, hogy állíthatók az evangelizáció szolgálatába a tömegtájékoztatási eszközök. A sajtót igen korán, már századunk elején felhasználták az apostolság céljaira. A két világháború között többnyire az igehirdetés, a misszionálás, a tanítás és buzdítás egyik fontos, modern eszközének tartották. A információt tartották tehát elsődlegesnek: a sajtó a püspök szócsöve, a tanítóhivatal eszköze, korunk modern szószéke - mondották. Ennek megfelelően jöttek létre több országban az egyházmegyei lapok - minden püspökség legalább egy újságot - többnyire hetilapot - jelentetett meg, de igen sok kiadványt jelentettek meg a szerzetesrendek is. A II. Vatikáni zsinat alapvetően megváltoztatta az egyházról vallott felfogásukat. Az egyház Isten népe, a Krisztust követők közössége, s e Krisztus-Test egészséges életét segíti mindaz, aki a közösséget építi. A kölcsönös, szabad véleménynyilvánítás, a minden irányú kommunikáció s az így létrejött nyilvánosság pedig hozzátartozik minden egészséges közösség életéhez. A katolikus sajtónak a zsinat szellemében tehát nyitottnak kell lennie. Ahogyan Wolfgang Seibel jezsuita, a Stimmen der Zeit című havilap főszerkesztője megfogalmazta: „az egyházmegyei lap az egyházi élet lapja kell legyen, nem pedig a püspöki hivatalé.” (Stimmen der Zeit, 1984. május) Nagyon tanulságos ebből a szempontból összevetnünk a zsinati instrukciót és a Communio et Progressio dokumentumát. Az egyházi tömegkommunkációról szólva az instrukció arra buzdít, hogy az egyház minden tagja „a tömegkommunikációs eszközöket... használja fel az apostolság legkülönfélébb munkáiban”. (13.) Az 1971-es dokumentum viszont először az egyházon belüli s az egyház és a világ közt folyó párbeszédről beszél. „Mivel az egyház élő test, szüksége van a nyilvánosságra, hogy tagjai kölcsönösen adhassanak egymásnak és kaphassanak egymástól.” Majd XII. Piusz pápát idézi: „Valami hiányoznék az egyház életéből, ha száműznék belőle a közvéleményt. Mind a lelkek pásztorait, mind a laikusokat felelősség terhelné ezért.”(115.) A nyugat-európai országok tapasztalata azt mutatja, hogy azok az egyházi lapok tudták megtartani olvasótáborukat, amelyek nem váltak belterjessé, nem zárkóztak be valami egyházi gettóba, hanem sikerült megteremteniük ezt az egyházon belüli nyilvánosságot, s részt tudtak kérni nemzetük egészének társadalmi-kulturális életében is. Egy katolikus újság értékének egyik fokmérője lehet az, hogy kézbe veszik-e nem katolikusok, esetleg nem hívők is. Ebből a szempontból különleges szerepet kaphat a rádió, de még inkább a televízió. A katolikus sajtó, bármilyen kiváló legyen is, elsősorban mégis az egyházon belüli kommunikációt segítheti, a nem hívok általában csak a semleges, világi sajtón keresztül értesülhetnek az egyházi eseményekről és álláspontokról. A rádió és a televízió viszont az egész nemzeté - még az egyre szaporodó magán- és kereskedelmi adók dzsungeleben is minden országban kiemelkedő szerepe van az állami rádiónak és televíziónak. Ha az egyház ezekben a médiumokban helyet kap, akkor valóban az egész nemzetet tudja megszólítani. A közvéleménykutatások egybehangzó tanúsága szerint az emberek nagy része figyeli az egyház állásfoglalásait még az erősen szekularizált országokban is, s döntéseikben tekintetbe veszik ezeket a megnyilatkozásokat. Fontos tehát, hogy az egyház (úgy is mint tanítóhivatal, de úgy is mint keresztény közösség közvéleménye) folytonosan figyelje a társadalmi élet eseményeit, és foglaljon állást a vitás kérdésekben. 69
