Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Várszegi Asztrik: A szerzetesek szolgálata
TANULMÁNYOK Várszegi Asztrik A SZERZETESEK SZOLGÁLATA Amikor az 1989. esztendő egyik napról a másikra megteremtette magyar egyházunkban annak lehetőségét, hogy az 1950-ben feloszlatott szerzetesrendek és a világegyházban azóta létrejött szerzetesközösségek, melyek eddig hazánkban alig voltak ismertek, újjáteremthetik, megindíthatják életüket, a 126. zsoltár szavai jutottak eszembe: „Hogy az Úr hazahozta rab fiait Sionnak, olyanok voltunk, mint akik álmodnak. Akkor szánk vígsággal telt el és nyelvünk hangos örömmel. Akkor mondták...: Nagy dolgot tett az Ur velünk! (Sík Sándor III. fordításában). Az első összeh ívott szerzetesi konferencia örömébe azonban már beleszőtte szálait a gond, a kétség: hogyan tudunk egy lépést is tenni, amikor nincsenek meg az alapvető feltételek, melyek az induláshoz szükségesek, hogyan vállalhatjuk őszbe csavarodott fejjel az út, a kezdés nehézségeit. Mi lesz a teendőnk, ott folytassuk-e, ahol abbahagytuk vagy valami egészen újat kell kezdenünk? A gondok sokféleségében lassan kirajzolódnak a valós esélyek és az esélynélküliségek körvonalai. Az első lelkesültségben megtett lépések után jöttek a józan, vagy inkább kijózanító hétköznapok, nyomasztóan hatott az evangéliumi bölcsesség: elébb ülj le és vess számot, ellenfeled kétszerannyi seregével szembe tudsz-e szállni a magad feleannyijával, illetve a magad gyengeségével? Mi az, amit meg kell őriznünk, mi az, amit el kell vetnünk? Képes-e megújulásra a megnyesett fa? - a feltett kérdésre minden elhamarkodottság nélkül kell válaszolnunk: igen. Ennek azonban olyan feltételei vannak, hogy a „megnyesett fa” képnél maradjunk: meg kell teremtenünk a kapcsolatot a gyökérrel, vagy a teológia nyelvén fogalmazva: a szerzetesség karizmájával. A világegyháztól számos vonatkozásban lemaradva, e téren is végre kell hajtanunk a II. Vatikáni zsinat célkitűzését: „A szerzetesi élet korszerű megújítása egyfelől állandó visszatérés minden keresztény élet forrásához és az intézményt létrehozó eredeti szellemiséghez/lelkiséghez, másfelől az intézmény alkalmazkodása a kor megváltozott körülményeihez.” (Perfectae Caritatis 2. - A II. Vatikáni zsinat tanítása, 263 old.) A zsinat - az idők jeleinek szem előtt tartásával - általános elveket is adott ehhez a megújítási munkához. Már a fentebb idézett mondat is nagy seg ítség a tisztánlátáshoz. Minden szerzetesnek és minden szerzetesközösségnek keresnie kell azokat a motívumokat, amelyek alapján valaki szerzetes lett, vagy lesz az egyházban, továbbá saját korunk - és itt szívem szerint hozzáfűzném - a jövő elemzésében: ezeknek a követelményeknek erőterében kell megszervezni, újjáteremteni a szerzeteséletet. Ez az alapelv már kizárja a veszélyt, vagy legalábbis figyelmeztet rá: nem ott kell folytatni, ahol abbahagytuk, hanem vissza kell nyúlni a gyökerekhez, el kell hordanunk a forrás tiszta vizét eltakaró törmelékanyagot. A közösségek történetisége, az emberi és nagyon is korhoz kötött hagyományok sok mindent eltakarnak. Az igazi kérdés: vajon egyéni és közösségi életünkben átütő és elsodró erővel van-e jelen a Szentlélek, aki az egyháznak a Lelke? Vajon a Jézus Krisztushoz való hasonlóság kézzelfogható módon tapasztalható-e meg kortársaink számára, hogy életünk „jel” volta elsegítse testvéreinket az Atya felismerésére és dicsőítésére. Az egyház és benne a szerzetesség története számos példát tár elénk arra vonatkozóan, hogy keresztény közösségek miként keletkeztek, hanyatlottak vagy törölték el őket erőszakos módon, de arra is, miként újultak meg, hogyan lett a szinte semmiből vagy semminek látszó kezdeményezésből virágzó fa, bővizű forrás, sokak oázisa. 2
