Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)

1990 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Várszegi Asztrik: A szerzetesek szolgálata

Mivel e sorok írója leginkább a bencés szerzetesség történetét ismeri, szabad legyen tanulságul két példát is említenie.

1588-ban Szent Márton monostorában (a mai Pannonhalmán) megszűnik a bencés élet. A szerzetesek a török elől a királyi Magyarországra menekülnek és szétszóródnak. 50 évig török és zsoldos katona a monostor lakója. Minden anyagi, minden lelki érték elpusztul, megszakad a középkor hagyománya. Királyi rendelettel 1639. január 5-én Pálffy Mátyás elkezdi újjászervezni a szerzetet. Hosszú évtizedek fáradságos munkája eredményeként felépül a barokk monostor, megújul a templom és ebben a környezetben sajátos kelet-közép-európai „barokk lelkiség” kezd virágozni és sugárzik kifelé is. Egy teljes történeti szakadás után a szerzetesek istenszeretetéből - könnyek és küzdelmek árán - élet fakad. Ez az újjászülető élet nem egy elveszített középkort visszaálmodó nosztalgiából, hanem az akkori „má”-nak adott korszerű és mégis krisztusi feleletéből, törekvéséből fakadt.

Ennek a korszaknak folytatása a másik példa. II. József rendelete 1786-ban véget vetett a fentebb vázolt bencés életnek. Később, 16 évi szétszóratás után a királyi kegy ugyan visszaállítja a szerzetet, de egyúttal meg is köti a kezét: 10 középiskola vezetését bízza rá. 39 szerzetes tér vissza, jobbára idősebbek-azonnal iskolákat kell átvenniük. A főapátot a fiatalkori barokk élmények, a „régi fegyelem” álomképe vezeti, ezért haláláig nem találja meg a hangot testvéreivel. Szorongatja az iskolák átvételének gondja. A nehéz helyzetet úgy kívánja megoldani, hogy minden kopogtatót felvesz, olyant is, aki másutt nem bizonyult alkalmasnak. Rövid kiképzés, előkészítés után az iskolai munkába állítja rendtársait. A szomorú „eredmény”: a század közepére erős belső feszültségek. A kor szellemisége nem állt meg a monostor kapuja előtt, a tagokkal együtt belépett. A vallást magánügynek tekintették, az életet individualista módon alakították, az iskola egyben az egyéni felemelkedés kísértése is lett. A szerencsétlen indulás feltételei miatt közel egy évszázadra volt szükség, míg a közösségben megtalálták az „óra et labora” egyensúlyi lehetőségét, elérték a képzés megkívánt nívóját. A két példát nem történeti elemzésnek szántam, az útkeresési modell kedvéért idéztem fel okulásra.

Korunk és kortársaink egyik tévedése, legtöbbször még egyháziak között is, hogy a szerzetest nem létében közelítik meg és értékelik, hanem funkciójában, hatékonyságában. Nem azt kérdezik, hogy ki a szerzetes, hanem általában azt, hogy mit tesz. Ha a két kérdésfeltevés nem is választható el egymástól, mégis az első kérdésnek van nagyobb jelentősége.

KI A SZERZETES?

„A különféle életformákban és hivatásokban ugyanazt az életszentséget ápolják mindazok, akiket Isten Lelke sürget, és - engedelmeskedve az Atya szavának, lélekben és imádságban imádva az Atyaistent - követik a szegény, alázatos és a keresztjét hordozó Krisztust, hogy részesei lehessenek az ő dicsőségének” (LG 41.). - A zsinat szerzetesteológiája minden életszentség közös eredőjére, az Atyára, Fiúra és a Szentlélekre utal. A szerzetes eszménye Krisztus. Követésére, melyet az Istennek szentelt szegénységben, tisztaságban és engedelmességben akar megvalósítani, sajátos ajándékot, karizmát kap. Ennek a karizmának lényege, hogy kizárólagosan és következetesen Istenhez akar tartozni. Az egyház hagyományai által megszentelt életformában és eszközökkel él, hogy a Krisztushoz való hasonlatosságot egyre jobban kialakítsa, és így már ebben a földi hazában is Isten országának, a végső idők Isten uralmának élő jele lehessen a hívők közösségében. A szerzetesek a folytonos és tudatosan vállalt megtérés dinamizmusában akarnak élni, hogy szívük Istenhez emelésében a tiszta szív ajándékaként Istent szemlélhessék, tapasztalhassák meg. Jézus ígérete „Boldogok a tisztaszívűek: ők meglátják az Istent” (Mt5,8), vonzza őket és ebben a vonzásban mindentől eloldódnak, hogy Istené lehessenek. Ennek a szeretetnek erejében tudnak aztán osztatlanul testvéreik szolgálatára is vállalkozni, ha az szükséges. A magát kiüresítő Krisztus az eszmény.

3