Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)

1990 / 1. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE TAKÁCS NÁNDOR PÜSPÖKKEL - Újraélednek-e a szerzetesrendek Magyarországon?

Ehhez a folyamathoz nagyban hozzájárult az a tény, hogy II. János Pál pápa, hogy az 1989. február 11 -én felszentelt öt új püspök közül négy valamelyik szerzetesrend tagja volt, s ezt a magyar állam is tudomásul vette. Ettől kezdve felgyorsultak a szerzetesügy eseményei, melyek napról napra új, megoldandó egyházjogi és államjogi kérdéseket vetnek fel. Az ügy időszerűségét mutatja, hogy az egyház hívei s a polgári társadalom is egyaránt nagy figyelemmel és rokonszenvvel kíséri a rendek újraéledési törekvéseit.- Arra kérem most a Püspök urat, adjon rövid, átfogó tájékoztatót a magyarországi szerzetesrendek 1950-es, a működési szabadság megvonása előtti állapotáról.- A történelmi elemzés a történészekre vár. Fel kell tárnunk, hogy milyen politikai, ideológiai, hatalmi törekvések metszéspontjában alakult ki az a helyzet, amelynek szomorú eredménye lett a szerzetesrendek működésének megvonása. Az azonban bizonyos, hogy 1945 után, a második világháború befejezése után megváltozott társadalmi struktúrában, az erősödő párt-ideológiai harcban az egyházat, ill. egyházakat jól átgondolt terv szerint korlátozták, majd megfosztották a mindennapi életre gyakorolt befolyásától, a társadalmi életben való részvételtől. Elvesztette az egyház a birtokait - feloszlatták egyesületeit - államosították iskoláit - elvesztette kórházait, szociális intézményeit - feloszlatták a szerzetesrendeket - a teológiai főiskolákat és papnevelő intézeteket felénél kevesebbre redukálták. Ez a folyamat mindössze öt év alatt zajlott le. Lehetetlen fel nem ismerni benne a szándékot: működésképtelenné akarták tenni az egyházat.

Pedig a háború befejezése után - hihetetlen anyagi és szellemi erőfeszítéssel - az egyházban pezsgő élet indult el. 1950-re szinte összes iskoláit, kórházait, szociális intézményeit a romokból felépítette. A háború utáni években az új szerzetesi hivatások száma is tetemesen megnövekedett, új kolostorok kezdték meg áldásos tevékenységüket. A vallásellenes ideológia önkényuralma ezt a fejlődést törte derékba.

1950. szept. 7-én jelent meg az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete, mely megvonta az összes szerzetestől a működési engedélyt. Okt. 7-ig minden szerzetesnek el kellett hagynia kolostorát és zárdáját, át kellett adni minden szerzetesi vagyont az állam képviselőinek. Több mint 8 ezer szerzetes nővér és közel 3 ezer férfi szerzetes került egyik napról a másikra utcára. 23 férfirend, 40 női rend vált hajléktalanná. Ott kellett hagyniuk 3304 különböző szintű iskolát, 317 nevelőintézetet, 161 szociális intézményt, 86 kórházat, amelyekben szerzeteseink idejük, egészségük, életük teljes odaáldozá- sával népünket szolgálták. Az embert nyomorító önkényuralom pártérdekektől vezettetve az egyháznak akart kegyelemdöfést adni, de magát a magyar népet sebezte halálra.- Mi történt a kolostoraikból elhurcolt, vagy erőszakkal eltávolított szerzetesekkel 1950 után?- Nincs birtokunkban még összegező felmérés, tanulmány, amely felderítené, hogy szerzeteseink a közel 40 év alatt mi mindenen mentek keresztül. Tudjuk, hogy az egész ország lakossága a félelem időszakát élte meg, főképp az ötvenes évek első felében, hogy népirtással egyenlő kegyetlenkedés garázdálkodott egy erőszakkal hatalomra jutott kisebbség nevében. Szerzeteseink? Otthontalanokká váltak, ingyen, kegyelemből, rokonok, ismerősök, barátok fogadták be őket szűkös otthonaikba, szembenézve, számolva a minden józan meggondolást félretevő, esztelen hatalom zaklatásaival és megtorlásaival.

Koncepciós perek, rendőri és nyomozói zaklatások, letartóztatások, hosszabb-rövi- debb börtönbüntetések, lelki és fizikai megnyomorítások napirenden voltak. Alig van szerzetes, aki valamit át ne élt volna ezekből.

Akik még szabadon voltak, hogy élni tudjanak, dolgozni is akartak. De állandó munkahelyet (még segédmunkát is) alig találtak, mert megbélyegzettek voltak. Diplomás, szakképzett ezrek mélyen képzettségük alatti munkát végezhettek csak. A felhalmozott tudás, a „szürkeállomány” felelőtlen pazarlása nyomorította az országot.

26