Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 4. szám - HUSZONÖT ÉVE ZÁRULT A II. VATIKÁNI ZSINAT - Pottmeyer, Hermann J. - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Az egyház szentlelkes dimenziója
gyakorlat is, amely az egyház tagjait alattvalókként kezeli. Különösen is feltűnő ebben a hiányos egyháztanban, amelyhez ez a tekintélyi gyakorlat kapcsolódd, hogy a Szentiélekről egyoldalúan beszél, a szentlekes dimenziója csökevényes. Pedig az egyház az ősegyház hitvallásában a harmadd artikulusba tartózd, a Szentiélekről szóló cikkelybe: „Hiszek a Szentiélekben, egy katolikus keresztény Anyaszentegyházat, szenteknek egyességét.” 2. A krisztomonisztikus egyháztan jellemzői A katolikus egyháznak az ellenreformáció után, de még erősebben a múlt században kialakult jellemző vonásai a következők: — az összegyházat elébe rendeli a helyi egyháznak (univerzalista egyháztan), — a hivatalviselőket elébe rendeli a közösségnek és a karizmáknak (klerikalizmus), — a monarchikus hivatali rendszert elébe rendeli a kollegiális rendszernek (centralizmus) és — az egységet elébe rendeli a sokféleségnek (uniformitás). Az egyház alakításában megnyilvánuló ezen preferenciák közös gyökereként egy idő óta — először ortodox oldalról — a katolikus egyháztan krisztomonizmusát nevezik meg. A „krisztomonizmus” félreérthető. Arról ugyanis nem lehet szó, hogy tagadjuk vagy gyengítsük Krisztus jelentőségét az egyház számára. Pontosabban véve a krisztomonizmus megrövidíti az egyháztan krisztológiai dimenzióját. Szerephez jut benne az egyház alapításának naív elképzelése, amely apologetikai érdekhez fűződik: Hogy a protestánsokkal szemben megvédjék a katolikus egyházat mint egyedül legitim egyházat, az egyházat arra vezették vissza, hogy a húsvét előtti Krisztus megtette az apostolokat pápának és püspököknek, a katolikus egyház legitimitását pedig elsősorban a hivatal megszakítatlan szukcessziójában határozta meg. J. A. Möhler ezt az elképzelést szarkasztikusán így jellemezte: „Isten megteremtette a hierarchiát, s ezzel gondoskodott az egyházról egészen a világ végezetéig, még a kelleténél is jobban”. A „megrövidítés”, azaz a „monizmus" abban áll, hogy Jézus Krisztust egyoldalúan az egyház történelmi alapítójának mutatja, az egyházat leszűkíti a hierarchiára, ellenben a megdicsőült Úr szerepe, akinek a teste a sokból tevődik össze, alig nyom valamit a latba. Ennek az egyházrend krisztomonisztikus modellje felel meg, s ezt egyoldalúan egy vonal határozza meg: felülről kiindulva Krisztus, az egyház alapítója és feje, majd Péter és a többi apostol — ezek utódaiként a pápa, a püspökök és a papok —, végül egészen lent a laikusok mint engedelmes befogadói az üdvösség azon adományainak, amelyeket a hivatalviselők közvetítenek. Ennek a modellnek felel meg az egyoldalú kommunikációs folyamat felülről lefelé, vagyis a hatósági-tekintélyi gyakorlat. Ez ad magyarázatot a fentebb felsorolt egyoldalú preferenciákra is. Mert a felvázolt egyházkép apolgetíkai érdekből egyoldalúan az összegyházból és a hierarchiából indul ki. A megdicsőült Krisztus teste tagjainak sokasága és sokfélesége — már az Újszövetség is beszél erről —, amely a sajátos veretű helyi egyházak sokféleségében mutatkozik meg, amelyekből és amelyekben az összegyház él, nem érvényesül. Ez az egyházkép alkalmas oknak kínálkozik a lelkipásztori szempontból célba vett centralista és hatósági- tekintélyi gyakorlathoz. A leszűkített krisztológiai dimenziónak a krisztomonisztikus egyháztan megrövidített szentlelkes dimeziója felel meg. A krisztomonizmus nem egyszerűen annyit jelent, hogy megfelezzünk a Lélekről. Jellemző azonban, hogy a Szentlélek egyháztani szerepéről szinte kizárólag csak a hivatalviselőkkel kapcsolatban esik szó, ti. a hivatallal járó kegyelem és különösen is a tanítóhivatal és annak tévedhetetlensége vonatkozásában. A hierarchia ezer túlzott igényének, hogy ti. egyedül ő képviseli Krisztust, a Lélek hatékony birtoklására irányuló monopoligény felel meg. Ez ahhoz az ellen- reformáció óta egyre fokozódó tendenciához kapcsolódik, hogy a hierarchikus tanítóhivatal formális tekintélyét mondják az igazság legfontosabb garanciájának, s a tévedhetetlenség igényét kiterjesztik a lehető legtöbb tanítói megnyilatkozásra, messze túl az I. Va243
