Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 4. szám - HUSZONÖT ÉVE ZÁRULT A II. VATIKÁNI ZSINAT - Pottmeyer, Hermann J. - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Az egyház szentlelkes dimenziója
tikánum által megjelölt határokon. Ez az autoritarizmust támogatja, amely megfosztja a teológusokat és a híveket nagykorúságuktól. Ezt a tendenciát támasztják alá a megnyilatkozások olyan fajtái, amelyek a Lélek birtoklását szinte a hivatali tevékenység ontológiai minőségének tűntetik fel, úgyhogy az a hamis benyomás támad, hogy például a pápa tanítóhivatala mintegy automatikusan és eleve tévedhetetlen. 3. Az egyháztan szentlelkes dimenziójának új felfedezése AII. Vatikáni zsinat tette meg az első, döntő lépéseket afelé, hogy megtörje mind krisz- tológiai mind pedig és elsősorban pneumatológiai szempontból a krisztomonisztikus egyháztan hegemóniáját. A zsinat visszanyúl ahhoz az eredeti, egészen az újkorig érvényben lévő meggyőződéshez, hogy Krisztus küldetése és a Szentlélek küldése, bár nem egyformák, mégis egyenrangúak. Az Újszövetség ismeri a Léleknek azt a működését, amely megelőzi Isten emberré lett Fiának a küldését, lehetővé teszi és kíséri azt, de ismeri a Léleknek a megdicsőült Krisztus által történt küldését is. Az újkori katolikus teológiában a Lélek küldését Krisztus küldése utánra tették, s ezáltal elvesztette az őt megillető helyet. AII. Vatikáni zsinat ismét elismeri a Szentleiket az egyház egyenrangú létrehozó és éltető elvének. A Lélek elsősorban az eleven sokféleség elve, mivel sokakban és sokféle módon működik. Ezért az eleven közösség, a communio elve is Ő, amely közösség nem jelent sem uniformist, sem partikuralizmust. A teljesebb szentlelkes dimenzió új megszerzése kihat azokra az egyoldalú preferenciákra is, amiket fentebb a krisztomonizmus jellemzőiként vizsgáltunk. Az összegyház- nak a helyi egyházak elé való rendelése helyére lép az, hogy az összegyház és a helyi egyházak elevenen egymásba kapcsolódnak. Az egyházat, lényegi szerkezetét tekintve, már nem centralisztikusan kormányzott egyég-egyháznak tekintjük, hanem helyi egyházak közösségének, communio ecclesiarum-nak, amelyet ige és szentség egyesít a Szentlélekben. Ennek megfelelően előtérbe lép a hivatal kollegiális struktúrája is a püspöki kollégium alakjában. Végül elvileg túlhaladottá válik a hivatalviselő egyoldalú besorolása a közösség és a karizmák elé. Minden megkeresztelt és megbérmált ember a Lélek hordozója és arra van hivatva, hogy a többiekkel együtt viselje a közös felelősséget az egyház küldetését és megbízatását. Tehát az egyoldalú, fölülről lefelé irányuló kommunikációs folyamatnak összeegyeztethetetlennek kell lennie az egyház, azaz a hívők közössége, a communio fidelium lényegével. 4. A krisztomonizmus már a múlté? Úgy vehetjük tehát, hogy a II. Vatikánummal túlhaladottá vált a krisztomonisztikus egyháztan, annak egyházképe és hatásai? Sajnos nem! A zsinatnak magának még nem sikerült az egyháztan krisztológiai és pneumatológiai dimenzióját olyan kapcsolatba hozni egymással, hogy abból egy következetes egyháztan (communio-ecclesblogia) jött volna létre. AII. Vatikáni zsinat átmeneti zsinat maradt. Ezt mutatják a zsinat utáni utasítások és a hatósági vezetési gyakorlat újjáéledése is. Jellemző módon jelentette ki VI. Pál pápa 1973-ban:,A zsinat krisztológiáját, de különösen is az egyháztanát a Szentlélek új tanulmányozásának és új tiszteletének kell követnie, mégpedig mint a zsinat tanítása kiegészítésének.” A történelmi tapasztalat is amellett szól, hogy a krisztomonizmust és kihatásait még nem tekinthetjük túlhaladottnak. Annyira meghatározó volt ez az egyházkép, mint a ha- tósági-tekintélyi gyakorlatot törvényesítő támasz, annyira kívánatos volt és oly szorosan kötődött hozzá, hogy számolnunk kell azzal, még sokáig fog hatni. Sőt, a struktúrában és a gyakorlatban még akkor is, amikor elméletben már átállítják majd a váltókat. Az egyházon belül újonnan feléledt viták ezt igazolják. 244
