Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 4. szám - KÖRKÉP - Zimányi Ágnes: Az ember mint öröklétre rendelt lény
másik személy iránti szeretet feltétlen vállalása motivál szabadon véghez vitt tettében, akkor valami örökkévaló „történik”, és az ember közvetlenül éli át, hogy fölébe emelkedett az időnek. Ilyen időtlenségbe emel az igazi szeretet, mely Isten kegyelmi adománya. Isten örök végzése szerint az örökkévalóság Jézus Krisztusban testté lett. Amikor Krisztusban az örökkévalóság személyes szövetségre lépett a világgal, ez a világ elvesztette átmeneti jellegét. Benne testté lett, és köztünk lakozott az Ige, mely már kezdetben volt, és Ige volt. Jézus Krisztus megtestesülése által maga a személyes Örökkévalóság ereszkedett le az anyagi világba, és lett egy miközülünk. Általa van a világnak értéke az örök élet számára. Az új ég és új föld nem új teremtés lesz, hanem a jelen világ átformálása, isteni megújítása az örökkévalóság számára. Az egyház — Krisztus misztikus teste — a megváltás élő eszköze, mely részben elérte célját. „Már a földön ékesíti az igazi, bár még nem tökéletes szentség” (LG 48). Mint Isten gyermekei, valamennyien egyek vagyunk Krisztusban, aki a fő. Az ő élete árad szét a hívőkben. Az egység szeretetten való megőrzése — az egyház lényegi hivatása — részesít a beteljesült dicsőségben. A legnagyobb szimbólum, a titkok titka: az eucharisztia. A kenyér és a bor — anyagi világ része — titokzatosan, de valóságosan átváltozik Krisztusba, aki nem változik, hanem örökké ugyanaz. így a szentmisében a hívő lélek számára megélhető bizonyossággal leszáll az örökkévalóság az időbe, és magához emeli az örökkévalóságba az időlegest, — a kenyeret és a bort. Az örök Abszolútom és az időleges világ viszonyában tehát polaritás érvényesül. Mindegyik „valóság”, és a lét teljességét a két „valóság” egysége, reális valósága adja. Az ember számára lehetetlen egyszerre átfogni a két pólust, ezért ide-oda ingadozik, hol az egyikre, hol a másikra helyezve a hangsúlyt. Az Abszolútom oldalán állva a hívő lélek lassan eltelik Isten ragyogó tökéletességével, életgazdagságával,, létteljességével. Mellette úgyszólván eltörpül, szinte megsemmisül az .ámyékvilág”. Ámylétnek, semminek tűnik minden, és ez a semmi nem éri meg, nem érdemli meg a fáradságot. Kísértő csapda, mely a látszatokba, múló érzetekbe belemerült embert eltéríti igazi céljától és az igazi valóságtól. A kinyilatkoztatás tanítása szerint azonban a földi világ — mint az öröklét „kezdete” — Isten alkotása, melyet végtelen csodálattal szemlél a hívő ember. Szemében a világ Isten képmásaként megtelik szépséggel, szeretettel és értelemmel. A bölcs Alkotó teremtményeit gondviselőn óvja, sorsukat irányítja a beteljesedés felé. Valójában Isten akarata, hogy az ember birtokolja a földet és megbecsülje azt. Az egyház mindig szívén viselte a földi valóság „művelését”, a kultúrát, s liturgiájában egyenesen Isten trónja elé vitte. A kultúráért végzett áldozatos munka Istent dicsőíti. A helyesen használt földi dolgok eszköz jellegűvé válnak, használatuk egy-egy lépés az örök élet felé. A két pólus, az idő és az örökkévalóság, a világ megvetése és a világ szeretete közti harmónia megteremtése az ember örök feladata. Az örök élet és örök halál, a pillanat mérhetetlen komolysága és felelősségének átérzése, illetve a pillanattal, a világgal szemben való gondtalanság, felelőtlenség, íme az egész szerinti, a .katolikus” polaritás. Vállalása életre szóló feladatot jelent minden hívő számára: Isten országának építését. Az örökkévalóság megízlelhető a földi életben: gondolatban, szóban és cselekedetben, akarásban és a halál „nullpontján" át a valóságban is. A véges és a végtelen közti ellentét feloldása azonban a személyes Isten örök teremtői elgondolásában van, és az időbe belépett emberré lett Igének a két valóságot egybekötő titkában. „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent és akit elküldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 17,3) Zimányi Ágnes 237
