Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)

1990 / 4. szám - KÖRKÉP - Zimányi Ágnes: Az ember mint öröklétre rendelt lény

gos büntetését szenvedi. A gazdagság, magas kor, sok gyermek Isten áldása, mely az erényesek jutalma. A halál az üdvösség szempontjából értelmetlen, és ez az érzés az életet is beárnyékolja. A halál az élet valós végét jelenti, mely után egy Istentől távoli árnylét, a seol várja az embert. Ezzel az igazságtalanság győzedelmeskedik, hiszen mindenki egy helyre kerül. „Embernek, állatnak egy a sorsa...” kesereg a Prédikátor a Kr. e. III. században.

A teremtéstörténetben a bűnbeesés után halálával az ember visszatér a porba, mely az Istentől való távolságot, az emberi gyengeséget jelenti, s ellentéte az ember halhatatlanság utáni kiolthatatlan vágyának. A zsoltárok közül már több — elmélyítve a Jahve hitet — túllép ezen, és megcsillantja a reményt, hogy Isten valamiként a túlvilágon is minden igaz emberrel megőrzi a közösséget. „Csak Isten válthatja ki telkemet a Seol kezéből, amikor az megragad” (Zsolt 49,16). A Dániel és a Makkabeusok 2. könyvében pedig már megjelenik a főitámadás, az örök élet hite és ígérete. „Akik a föld porában alusznak, azok közül sokan föltámadnak, némelyek az örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra” (Dán 12,2—3).

Az európai gondolkodásban először Szókratész — és nyomában számos más gondolkodó — fogalmazta meg egyértelműen, hogy az igazi — örök — étet a halál után kezdődik. Mégis azt kell mondani, hogy hívő alapállás nélkül a halhatatlanság fogalma üres, tartalom nélküli állítás. A bizonyosságot csakis a személyes Isten valósága garantálhatja.

A keresztény hívő a kinyilatkoztatás alapján fogadja el az örök étet valóságát. Az ősegyház kezdettől fogva magáévá tette a zsidóság kiérlelt hitét, hogy az eddig be nem teljesedett ígéreteket a jövőre kell vonatkoztatni. A Krisztus által elvetett mag a jövőben fogja megmutatni igazi erejét. Aki Jézus Krisztus hitében él, „ha meghal is, élni fog” (Jn 11,25). Krisztus halálának és föltámadásának dinamikája erőt ad itt a földön az O követésére, és megalapozza a hitet, hogy a bűntől meggyöngült ember a haláltól megváltást nyert. Ezért a halál, bár fájdalmas, mégsem végzetesen tragikus, mert átvezet a hitben remélt örök életbe. A hittel elfogadott étet és halál részesít Jézus Krisztus áldozatában és dicsőségében. A feltámadt Krisztus ad értelmet a jövő étet reményének és ez örömtelivé teszi a földi életet is.

Szent János teológiája szerint az örökkévalóság az időben — az időből — bontakozik ki, „benne él” az időben. „Hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy akiket neki adtál, azoknak örök életet adjon” (Jn 17,2). AII. Vatikáni zsinat megfogalmazása szerint: „Már elérkezett a végső idő, visszavonhatatlanul te vannak rakva a világ megújításának alapjai (LG VII. 48).

A beteljesülés, melyben közel kerülünk Istenhez — az abszolút titokhoz —, maga is rejtett. Ám nem egyszer átjárhatóvá válik a határ. Noha ekkor sem lesz fölfogható a föl- foghatatlan, de mégis valamiképpen „megtapasztalhatóvá” válik az időben.

Isten a képmására teremtett embert kezdettől az örökkévalóságra rendelte. Minden emberben születésétől ott munkál az örök lét. A létek mélyén felismerhető az örök valóság. Az ember már földi életében „tud” — bár nem szigorú értelemben vett tudással — a halhatatlanságáról. Talán azért oly fájdalmas és fenyegető a halál, mely sosem átlátható, mert az ember életében oly elemi erővel lüktet a halhatatlanság vágya. S a halálban épp az a „halálos”, hogy homályos kétértelműsége ellentmond az ember egzisztenciája alapvető irányultságának, s megfosztja attól, amiről már megtapasztalta, hogy megérett benne a halhatatlanságra.

A tapasztalat realitását támogatja az Isten ajándékaként megélt remény, hogy személyes létünk az örökéletben horgonyoz. Erre a tapasztalatra vezethető vissza az erkölcsi döntés is, melyben — fokozatosan érlelődve — végleges elhatározásra jut valaki. Az örökkévalóság jelen van az erkölcsi döntés komolyságában, abszolút méltóságában. Az ilyen döntés nem tiszta és erőteljes, de a benne megvalósuló érvényesség már nem időbeni. Amikor valakit egy magasabb törvény iránti engedelmesség, vagy még inkább a

236