Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 4. szám - KÖRKÉP - Zimányi Ágnes: Az ember mint öröklétre rendelt lény
AZ EMBER MINT ÖRÖKLÉTRE RENDELT LÉNY Szellemi természetével az ember kiemelkedik környezetéből —, radikálisan különbözik tőle. Viszonyukat böteseletileg alany és tárgy szembenállásaként szokás meghatározni. Az alany és a tárgy szembenállása valósul meg akkor is, ha az ember önmagát „tárgyiasüja”, önmagát veti vizsgálat alá. A reflexió fénytörésében válik kérdésessé számára a világ, és benne saját léte, s az ember fölfedezi, hogy léte — csakúgy mint a változékony világé — filozófiailag megalapozásra, egzisztenciálisan pedig szilárd támasztékra szorul, egy szóval: értelemre. Az ember mindenben az érteimet keresi, amely a dolgokat igazzá teszi az értelem, és vonzóvá szabad döntés számára. Ha nem világos az értelem, megbénul az akarat és a cselekvés. Ezért az ember — önkéntelenül is — folyton folyvást kérdez. Mi az értelme? Van-e értelme?... Hogyan tehető értelmessé?... Különösen fontos saját létünk értelmes volta. Az öngyilkosok nem találják életük értelmét, ezért a létezés elviselhetetlen teher számukra. De vajon nem teszi-e eleve értelmetlenné, sőt abszurddá az életet, hogy a végén úgyis meg kell halni? Ősi dilemma, hogy lehet-e értelmes az emberi létezés, mely szükségszerűen a halálba torkollik? Másként föltéve a kérdést: mit jelent az ember életében a halál? „Az ember sorsa a halállal szembesítve válik a legnagyobb rejtéllyé... Az ember lázad a halál ellen, mivel magában hordozza az örökkévalóság magját, mely nem vezethető vissza a puszta anyagra” — tanítja a II. Vatikáni zsinat (Gaudium et spes 1.18.). Az idézett gondolat sokatmondó. Kifejezi az ember szorongását, akaratlan félelmét a halál elkerülhetetlensége miatt. Ugyanakkor arra is rámutat, hogy minden embernek szembesülnie kell azzal a rejtéllyel, mely kinyilatkoztatott hitünk alapján értelmezhető. Az ember időben él. Időhöz kötöttségéből következik, hogy történelmi létének vége szakad. Szent Ágoston szerint az ember élete: futás a halál felé. Aki megszületett — testbe lépett — máris elég idős ahhoz, hogy meghalhasson. A halál azonban nem vég — hanem háttér —, vagy még inkább fordulópont. Vagyis az ember halálával nem semmisül meg, bár az élet végét jelenti abban az értelemben, hogy megszűnik számára a tapasztalati idő, annak szétszórtsága, meghatározatlansága — és megvalósul valami végleges: a megélt élet végérvényessé válik, s értéke szerint beemelődik az örök életbe. Ezt az örök életet a tér-időbeli létezés folyamán kell megalapozni, kimunkálni. Az emberi lét „halálhoz-vivő-lét” (Heidegger), mely itt a földön mindvégig lezáratlan marad. Épp a halál teszi felülmúlhatatlanul értékessé az ittlétet, és késztet az élet értelmének állandó keresésére. Az embert mindenkor leküzdhetetlen erővel foglalkoztatta jövője. Szellemének végtelen nyitottsága — filozófiai szakkifejezéssel: transzcendentalitása — a jövőre irányul, az abszolút el-jövendőre. Jelenét nem értheti meg másként, csakis a jövő ,jelene”-ként, az el-jövendő megjelenítésének előkészületeként. A történelemben még nem volt olyan kultúra, mely ne lett volna meggyőződve „valamilyen” halál utáni életről, s így ne alakított volna ki valamilyen jövőszemléletet: futurológiát vagy eszkatológiát. Az egyén ellenállhatatlanul törekszik újabb célokra, olyan értékekre, melyek a földi életben nem tudnak maradéktalanul megvalósulni. Az állandó lezártságban élő ember érzi, hogy élete nem korlátozódhat — az igényei beteljesedését eleve kizáró — földi életre. Ugyanez következik az emberi értelem igazságigényéből is. A világ képmutatói, csalói el kell nyerjék méltó büntetésüket, és az ártatlanul szenvedők jóvátételüket. Ez az életben nem mindig érvényesül. Ám a világegyetem harmóniája megköveteli az értékek rendjének helyreállítását, ami a „más világon” fog bekövetkezni. Ez a bizalom és reménység megfogalmazódik már az Ószövetségben is, bár a zsidóság kezdetben nem látott tisztán a kérdésben, így az evilági büntetés és jutalmazás hite sokáig meghatározó volt. Aki beteg, szegény vagy más módon szerencsétlen, Isten jo235
