Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)

1990 / 4. szám - KÖRKÉP - Bán Endre: Kérdések életünk értelméről

ja, hogy nem iszik többé. Mindennek ellenére tovább iszik, vagyis az elméletileg pontosan körvonalazható cél mégsem célja akaratának. (Leegyszerűsítve fogalmazok, tudva, hogy milyen bonyolult testi, lelki, közösségi vonatkozásai vannak az alkoholizmusnak.)

Hasonló szétválást figyelhetünk meg azonban a többi embernél is a cél meglátása és vállalása között. Szakemberek bőven adnak bölcs életviteli tanácsokat, mi magunk is megfelelően szólunk hozzá mások életéhez, de magunkra már nem alkalmazzuk a kapott vagy általunk adott bölcsességet. Csak néhány példa: „Tudom, hogy többet kellene pihennem, de hát nem érek rá!” — „Én is érzem, hogy többet kellene törődnöm a gyermekeimmel, de mikor?” — „Persze, hogy nem kellene folyton idegeskednem, de mit csináljak?” — „Jól tudom, hogy nem olyan fontos erre pénzt kiadni, de hát ha mások is megveszik, én miért ne?”

A példákat tetszés szerint lehetne sorolni. Mind azt a magatartást illusztrálják, hogy az ember igazában nem teszi céljává azt, amit egyébként helyesnek tart. Ha megkérdeznénk: .akarod a család békéjét, akarod, hogy egészséges légy, akarod, hogy nyugodtabb életed legyen, stb.” — a válasz határozott Igen lenne. Az a paradox kép áll tehát előttünk, hogy a célunkat nem akarjuk. De hát akkor mit akarunk? Ha negative tennénk fel a kérdést: .akarsz beteg lenni, békétlen családban, hajszoltan élni, stb.” — a válasz éppolyan határozott lenne: Nem! A helyzet paradox, épp annyira, mint az alkoholista esetében. Az alkoholistánál függőségről beszélünk. Nem beszélhetünk a többi ember életében is függőségről? És az életcél elfogadása nem éppen azt jelenti, hogy megszabadulok függőségeimtől?

Ewa Osiatynska varsói pszichológus hasonlata szerint a gyógyulás útján elinduló alkoholista ahhoz az emberhez hasonlít, aki egy lefelé haladó mozgólépcsőn felfelé megy. Életet kitöltő feladata van, mert amelyik pillanatban megáll, lefelé tart. Függő ember esetében tehát a kicsinek tűnő cél életcéllá válik. Az átlagember függőségeiből való kibontakozás szintén életcél lehet. Érdekesen fogalmazta meg ezt egy házas-kiscsoportban az egyik nő: „életünk állandó megmérettetés.”

„Ember, küzdj és bízva bízzál!”

Több kiscsoportban, sőt az egész templomi közösségben is feltettem a kérdést, hogy válaszoljanak az élet értelmével kapcsolatban. A beérkezett válaszok között voltak olyanok, amelyek így hangzottak: „hogy ezt a világot fenntartsuk, építsük, fejlesszük, tökéletesítsük.” Vagy másképp: „világunkat úgy tökéletesítsük, hogy az egyre gyarapodó emberiség számára is lakható maradjon.” Ilyen és hasonló válaszok nagy felelősségérzetről tesznek tanúságot. Sőt! Túlzott felelősségérzetről. Ki vállalhatja komolyan ezt a feladatot? Az egyén számára nem vágy-e, nem aggódás-e a világ sorsáért való felelősségvállalás? És itt, azt hiszem, nagyon aktuális problémát érintettünk.

A XX. századi ember— modem tudományában és technikájában bízva — hozzálátott, hogy minden problémát megoldpn. Valahogy Isten helyébe lépett, akár materialista, akár hívő változatban. Jól ismerjük a hatvanas évek eufórikus hangulatát, amikor komolyan hitte az emberiség, hogy sorra megoldja nehézségeit természeti, gazdasági, szociális szinten. Ma már túl vagyunk ezen az időszakon, és lemérhetjük eredményeit, pszichológiai hatásait. Ma már kiderült, hogy az, ami a feladatokkal való becsületes, felelős szembenézésnek látszott, valójában az Isten kiiktatása volt. Materialista szinten ez nyíltan fogalmazódott meg: „Az ember nagykorú lett, nincs szüksége Istenre.” Teológiai szinten az eszkatologikus és szakrális dimenzió elhalványulásában jelentkezett: a földi feladatok, szociális programok megelőzték az Istennel való kapcsolatot. Ekkor lett divat az „Isten halála” teológiai vadhajtás.

Ma már világos, hogy az ember nem tud minden problémát megoldani, hogy mégis szükség van csodákra is, hogy a jószándék nem elég, kellenek a karizmák is. Az is világossá lett, hogy ebben a feladat-központú szemléletben a világ személytelenné vált. A másik ember is elsősorban feladatként jelentkezett: helyezzük munkahelyre, iskolába, kórházba, szociális otthonba, kapjon lakást, képzést, fizetést, stb. Illetve a diktatúrákban:

224