Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Létünk értelme és a fény
Boda László LÉTÜNK ÉRTELME ÉS A FÉNY A sötétség és a világosság ősi emberi tapasztalata olyan mélyen ivódott tudatunkba, hogy létezésünk értelmének vagy értelmetlenségének átvitt jelentését is hordozza. Az „örök sötétség” fogalmi ellentéte az „örök világosság”. Amikor pedig világnézeti skra vetítjük át a kettő ellentétét, szinte azt lehetne mondani, hogy két pártra szakad az emberiség: a Világosság és a Sötétség pártjára. Valójában inkább a közbülső állapot jellemző ránk. A legtöbben talán mégis a Világosság keresői vannak. Végső fokon ugyanis az emberi remény a Világossághoz kötődik, a reménytelenség pedig a Sötétség egzisztenciális tapasztalatához. Ez egyet jelent az élet értelmével vagy értelmetlenségével, legalábbis azon a ponton, ahol a világba oltott létünk válaszút elé kerül, rendszerint a szenvedés elemi megtapasztalása következtében, amikor úgy tűnik számunkra, hogy minden fény kialszik, s a világ sötétségbe borul. Ez az egzisztencialisták által jellemzett „világéjszaka”, a „Weltnacht” állapota. A végső kérdés tehát az: a Világosság vagy a Sötétség az ember sorsa? Élhetünk-e reményben, abban a tudatban, hogy a Világosságé a végső szó, hogy övé a hatalom a létben, a Sötétség az átmenet, a Sötétség a kísértés, amely létünk próbatétele? Az ősállapot és a végkifejlet A Sötétség és Világosság megismétlődő ütközete, világértelmezési csatározása nem valami különcködő neognosztikus filozófia, ill. teológia. Csak következetes és egy képbe foglalt végiggondolása annak, ami a Szentírás nyelvhasználatába olyan mélyen és sokrétűen beivódott. Hiszen már a Teremtés könyvének második mondata így jellemzi a kezdeti állapotot: „Sötétség borította a mélységeket” (Tér 1,2). Nem véletlen, hogy a szó a „puszta" és „üres” szavakkal társul, kapcsolatban a „semmivel”. A következő mondat pedig érezteti a két őserejű szó összetartozását. Isten teremtő akarata emberi nyelven: „szava” kimondja: „Legyen világosság”, és „világos lett” (uo.). Mint valami kozmikus színpadon, úgy bontakoznak ki előttünk a teremtés és jelenetei a széthúzott függöny és a sötétből kibontakozó világosság érzékeltetésével. A modern fizika előtt sokan nem értették, hogyan jelenhet meg a térben a fény, s vele a világosság, mielőtt a kozmosz világító testei: a nap, hold és a csillagok megjelennének. Ma már tudjuk, hogy az ősi sejtésnek van igaza, hiszen a teremtés első aktusa természettudományos feltételezésben a fotonok megjelenése a térben. A fotonok pedig a fény elemi részecskéi. Fotonokból az atom legfontosabb „alkatrészeit” elő lehet állítani. Lassan földereng bennünk, hogy a világ- egyetem s vele az anyag maga is, fényből épül, de a sötétségbe burkolva és a sötétség közegében. Az összképhez a filozófiai-teológiai kulcsot Szent Bonaventura adja meg, aki Istent a „Teremtetlen Fénnyel” azonosítja, míg a világ a „teremtett fény” szerepét kapja nála. Maga az ember ebben a fényteológiában értelmével is rászorul Isten közvetlen „megvilágo- sítására”. Ez azonban szinte egyetemes emberi sejtés, hiszen a buddhizmusban is fontos szerepet kap az ember belső megvilágosodása. A fény első hírnöke a Nyugat kulturális örökségét adó görög filozófiában Herakleitosz, akinél a világ őselve a tűz. Minden tűzből lesz és minden tűzzé válik. A tűz azonban itt a fény, a világosság jelképe egyben. Nem véletlen, hogy Isten szellemi ereje és értelmes mivolta is a tűz elvében jelenik meg a herakleitoszi filozófiában, helyenként Zeusszal azonosítva. A világosságfilozófiát Platón viszi tovább, akinél az ideák „a Jó fényében ragyognak”, hasonlóan a földi Naphoz. Szent Ágoston fényteológiája a közvetítő a középkor felé, elsősorban Bonaventurához. Isten fénye, Ősvilágossága teremt és világít meg 212
