Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Fila Béla: Az élet értelme a kinyilatkoztatás fényében
don kell értelmezni, minthogy a Teremtő és teremtményének személyes kapcsolata valósul meg benne és általa. Az önmagát kinyilatkoztató Isten titka megvilágítja és megválaszolja az élet értelmének nyitott és meghatározatlan kérdését: mire való az életem, miért élek, honnan fakad és hová tart létem? Az értelmezések konfliktusa Az újkor kezdetén súlyos értelmezési konfliktus robbant ki a keresztény istenközpontú és az evilági emberközpontú életszemlélet között, amely érzékenyen érinti az élet értelmének kérdését. Az ember, a szubjektivitás került az érdeklődés középpontjába. Az öntudatra eszmélt és önerejére ébredt ember egyre inkább felfedezte saját teremtő, mi több, önmagát teremtő erejét, megízlelte szabadságát. Sajnálatos félreértések folytán olyan értelmezési folyamat kezdődött, melyben az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember szembekerült Teremtőjével. A gondolkodók deista, panteista, majd .ateista” módon értelmezték a Teremtő és teremtményének viszonyát. Az emberközpontú értelmezés mind élesebben kritizálta, majd elutasftotta és saját szempontjaival helyettesített az istenközpontú értelmezést. Egyesek történelmi dialektikával kísérelték meg interpretálni az emberben eleve és előzetesen meglévő, másra és többre irányuló törekvést (pl. K. Marx). Úgy vélték, ha az ember többet fog birtokolni, ha mindene meglesz itt a földön, akkor birtokával együtt léte is gyarapodik. Ha az ember kézbe veszi saját dolgait, és kizárólag önmaga teremtő erejére, szabadságára támaszkodik, akkor megvalósíthatja önmagát, létrehozhatja életének értelemadó középpontját. Történetileg azonban ismételten kétségessé vált, hogy ez a dialektikus törekvés valóban tökéletesebb életre vezetne. Gyarapodó tapasztalataink szerint inkább még nagyobb ürességet és zűrzavart támasztott: bizonyos értelemben apasztotta a létet, amennyiben elsorvasztotta az élet erejét. Mások az emberen túli emberről álmodoztak (Fr. Nietzsche). Erőszak és hatalom alkalmazásával, úgy vélték, szét lehetne tömi az életünket gúzsba kötő korlátokat, és az ember önmaga fölé kerekedve végre megteremthetné saját erejéből saját életét. Meglepő módon mind a két értelemadó elgondolás feltételezi az ember önmagát felülmúló lendületét, a másra és többre való törekvést. A modem antropológia eredményeire, annak emberközpontú szemléletére támaszkodva igyekeztek mesterségesen megszerkeszteni az értelemadó középpontot, amelyben az önmagát teremtő ember jelenik meg, aki úgy véli, hogy teremtő dinamikája független a Teremtő dinamikájától. Ez a szemlélet homlokegyenest ellenkezik a keresztény modellel. Hogy ezt az értelmezési konfliktust megvilágítsuk és feloldjuk, fel kell villantanunk a teremtés titkának alapgondolatát, mely szerint az embert Isten teremtette, teremtésének középpontjába állította mint legkedvesebb teremtményét. Ő oltotta bele a teremtményi dinamikát, mely az embert képessé teszi a teremtés továbbvitelére és végeredményben önmaga teremtményi mivoltának beteljesítésére. A teremtés emberközpontúsága és az emberi törekvés istenközpontúsága konkréten és teljes értelemben az újszövetségi kinyilatkoztatás Krisztus-központúságában mutatkozik meg, amely helyreállítja és kiegyensúlyozza a két szemlélet konfliktusát. A teremtés emberközpontúsága A Teremtés könyvében Isten mint Teremtő úgy jelenik meg, mint, aki teljesen az ember felé fordul. Isten megkülönböztetett és legkiválóbb teremtménye az ember. A föld porából alkotta meg, de orrába lehelte az élet lehelletét, amely Isten intim és személyes tevékenységét jelzi. Isten saját képére és hasonlatosságára alkotta meg az embert, melyet általánosságban úgy értelmezhetünk, hogy az ember természeténél fogva Istenhez tartozik, vele személyes kapcsolatban áll, s ez a kapcsolat határozza meg életének értelmét. Isten megszólítja az embert, kitünteti közvetlenségének kimutatásával, rábízza a 204
