Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Fila Béla: Az élet értelme a kinyilatkoztatás fényében
többi teremtményt. Amikor Isten az embert megteremtette, úgy látta, hogy nagyon jó, amit alkotott — tanítja a Szentírás. Aztán szövetséget kötött vele többször és egyre elmélyültebb módon (Noé, Ábrahám, Mózes). A választott nép kiválasztottságában és a szövetségkötésben Isten lehajtó, és önmagához felemelő szeretete nyilatkozott meg. Nemcsak oksági, hanem egyszersmind dialogikus kapcsolat jött létre a Teremtő és teremtménye között. Mózesnek Isten kinyilatkoztatja a nevét, benső titkát. Jahve személy, aki választott népe körében jelen van, értük van jelen, társ, akire számftani lehet. Számtalan áldásról számol be a Szentírás, jelezve ezzel Isten különleges jóindulatát. Isten az egész teremtést a beteljesedés felé irányítja. Ezt még az ember bűne, gonoszsága sem teszi lehetetlenné, mert Isten megbocsátó jósága új kezdetet, teljesebb kapcsolat lehetőségét teremti meg. Teremtő tevékenységét szemlélve kiviláglik, hogy Isten a teremtésben emberközpontú módon tevékenykedik. Az alkotó ember istenközpontúsága Isten az embert kiváltságos módon megajándékozta alkotó képességgel, sajátos kreativitással. Ezzel a feladattal indította útjára az emberi nemet: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá” (Tér 1,28). Drámai módon írja le a Teremtés könyvének első része (3—11. fejezet) az ember kreativitásának útjait és tévútjait. Isten hívó, ajánlatot tevő és felszólító szava, és vele szemben a teremtmény képessége a szabad választa, Káin és Ábel, Noé és kortársai történetében mint történelem, egyéni és közösségi sors jelenik meg. Az ember áldozatot mutat be Istenének, oltárokat épít, megműveli a földet, állatokat tenyészt, kezdi kialakítani technikáját, szociális és erkölcsi magatartást tanúsít. Mindeme tevékenységnek azonban csak akkor van igazán értelme, ha Isten áldása van rajtuk, ha Isten szándéka szerint „végződik”. A legfontosabb az, hogy miközben az ember dolgozik, kibontakoztatja képességeit, kialakítja történelmét, egyúttal imádja, dicsérje Istent, teljesítse akaratát, adjon neki hálát, kérje segítségét. Ha ezt az ember elmulasztja, akkor áldás helyett átok nehezedik sorsára. Akkor van igazán értelme az ember alkotó tevékenységének, ha egyben Istent is megdicsőíti vele, ha Istenre irányul, ha az alkotó ember kapcsolatban marad Teremtőjével, aki a legmélyebben meghatározta természetét, beleoltotta a vele való találkozás vágyát. Ebben az értelemben teljesen nyilvánvaló az emberi tevékenység és alkotás istenközpontúsága. Közvetett módon, de igen szépen kitűnik az emberi alkotás Istenre irányítottsága, istenközpontúsága a templomépítés leírásából (Kiv 35—38). Ha összehasonlítjuk az egyiptomi és a választott nép temptomépítési szabályait és gyakorlatát, akkor meglepő megállapításra jutunk. Egyiptomban az emberi alkotás roppant, felnagyított, túlméretezett, szinte emberfeletti törekvéseit látjuk megnyilvánulni, amikor templomokat, piramisokat építettek. Az ember Istennek akar templomot építeni, emberfeletti dimenziókba igyekszik kilépni, és közben elveszíti önmagát, szinte embertelenné válik. A halhatatlanságra törekszik, azt igyekszik kifejezni és elérni, de úgy, hogy saját erőit, képességeit, lehetőségeit nagyítja fel és vetíti ki. Az ember önmagát szerette volna felülmúlni, s közben embertelenül kizsákmányolta a névtelen embertársait. A piramisok lélegzet elállító méreteiből kiérezzük az emberi alkotás hihetetlen lendületét és roppant törekvését, de egyben érezzük embertelenségét, elidegenedett képzelet- és formavilágát. Ezzel szemben a vá- laszott nép teremtményi feladatát, Istentől kapott megbízatását teljesíti, amikor templomot készül építeni Urának, Istenének. Isten népe szabadon vállalkozik a templom építésére. Mózes előírja, hogy az hozzon adományokat, „akit ösztönöz a szíve”. Csak azok építhetik a templomot, akiket az Úr név szerint kiválasztott. Az ember üdvösségét irányító és munkáló mindenható Úr irányítja az építő tevékenységet, de úgy, hogy az az ember üdvösségét ugyanúgy szolgálja mint Isten megdicsőítését. Pontosabban, a templomnak Isten jóindulatú, személyes jelenlétét kell ábrázolnia. Az Úrnak mindig csak a szívük mélyén megérintett emberek szabad elhatározásából építettek ottárt Izraelben. Isten normái 205
