Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Rahner, Karl - Szász István (ford.): Az értelmesség kérdése mint istenkérdés
ságát érvényre juttatni képtelen partikuláris kérdésként végül a semmit meg nem magyarázó és semmit megmozgatni nem tudó ürességbe — a semmibe futna. Ha valaki úgy véli, hogy az előbbiekben kimondott elveket pusztán azért találtuk ki, mert — álláspontunk kifejtése végett — beszélnünk kellett róla; aki úgy gondolja, hogy csak a közvetlen érzéki tapasztalásunkba ütköző dolgok léteznek valóban reálisan; akinek az az érzése, hogy azok csakis ama valóságokként valóságosak s nem csupán kigondoltak, amelyeket még szabadságunk által sem kerülhetünk ki, hát, az ilyen emberen természetesen nem lehet segíteni. Mindössze arra lehetne figyelmét felhívni, hogy az ő feltételei is feltételezések, csupán saját maga által elgondolt elvek, tehát rájuk is vonatkoznia kellene a valótlansággal kapcsolatos gyanújának, hogy feltételezései egyáltalán nincsenek bizonyítva, s végül, hogy ha nem feltűnő módon is, de ellentmondásokat tartalmaznak. A totális értelemre irányuló kérdésünket komolyan vesszük, az arra adott válaszunkat érvényesnek tartjuk, azért létezését ennek az egyetemes értelemnek, mely felé igyekszünk, s nem mi teremtjük, abszolút valóságnak ismerjük el, és Istennek nevezzük. Következésképp az értelmesség kérdése és az istenkérdés azonos számunkra. Az abszolút értelem valósága és Isten valósága azonos. Noha így az értelmesség kérdésének megválaszolásától eljutunk az istenkérdés megválaszolásához, ezzel nem szükségszerűen jár együtt annak állítása, hogy ez az út, fogalmi kifejlettségében, egyetlen út Isten megismeréséhez. Persze, a végső pontosságot tekintve az istenmegismerés összes útja azonosság lesz, s végül is nem olyan fontos, hogy azokat vagy néhányat azok közül, „istenbizonyítékoknak” nevezzük. Ámde nem kell azt állítanunk, hogy szükségképpen és mindenki számára ugyanolyan jól hozzáférhető módon épp az „értelmesség” címszóval jellemzetten kell lezajlania az istenmegismerés folyamatának. Már csak azért sem, mert az ilyesfajta, istenmegismerésre vezető utaknak az ilyen istenbizonyítékoknak a hagyományos kidolgozásai többnyire más fo- galmiságot vesznek igénybe, és ezeket itt most gyanakodva méregetni bizonyosan fölösleges. A fordított irányú megközelítés helyes, miszerint az istenmegismerés összes igazi útjának — ha nem akar racionalisztikus ok-okozati sémába süppedni — mindig a határtalan transzcendentalitású és szabadságé emberi létezés egésze fölött kell vezetnie, tehát semmi esetre sem nagyon távol a kifejezetten értelmesség-kérdéstől és az arra adott választól. Amennyiben az egyetemes értelem kérdésére adott, ember számára elérhető végső választ magával hozza a végtelen Isten valóságának elismerését, sőt, e két válasz egy, úgy ezzel nem azt állftjuk, hogy egyedül az ember felől, már természetes szellemisége és szabadsága által is véglegesen és végérvényesen meghatározható az ember valódi viszonya létezése Istennek nevezet abszolút értelméhez. Egyedül az ember felől nézve a végső értelmesség kérdését megválaszolva is, még mindig nyitott marad, hogy végérvényes szabadságával milyen közelségbe vagy távolságra jut élete ezen isteni értelméhez. Itt csak a keresztény kinyilatkoztatás ad pontos és radikális választ: Isten — az abszolút értelem, a végtelen valóság, az örök, misztériumnak mindig megmaradó titok — legsajátosabb valóságában önmagát adja az embernek az ember beteljesedésében azáltal, amit szemtől szembe látásnak, Isten közvetlen színlátásának nevezünk, melyben Isten már nem valamely véges valóság és teremtett boldogság közvetítésével, hanem önnönmaga által a végső, meghaladhataílanul értelmes válasz arra a kérdésre, amely végül is maga az ember. Még egyszer kifejezetten hangsúlyoznunk kell, hogy az abszolút értelmesség kérdését, melyet (jóllehet, az csak mint elfojtott kérdés jelentkezik), jogosnak és kikerülhetet- lennek tartunk, valójában nem Istennek vagy annak fogalmával válaszoljuk meg, akit vagy amit ezen kérdésre adott válaszként valahonnan mintegy előrántunk. Ellenkezőleg: Az abszolút értelem kérdése — ha azt valóban elfogadják, és ha annak önmagát a végsőkig ki szabad mondania — az abszolút értelem mint valóságos értelem létezését és következésképp magának Istennek a létét adja meg. Vannak ugyan részleges emberi 200
