Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)

1990 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Rahner, Karl - Szász István (ford.): Az értelmesség kérdése mint istenkérdés

Egyrészt, nem éppen úgy áll a dolog, mintha ez az átfogó, mindent önmagába emelő és beteljesítő értelem fölfedezhető lenne. Úgy tűnik, hogy tapasztalatot csak töredékes értelmességekről szerzünk, melyekből nem adódik mindent átfogó értelem, csak olyan, mely — célirányos és értelmes volta ellenére — újra meg újra egy másik részleges ér- telmességre és így a meghatározhatatlan ürességre utal, s mindenképpen szertefoszlik. Másrészt, az ember nemcsak a mindig véges résztapasztalatok látszólag örök egymásutánját éli át, hanem az értelmetlenségekét is, melyek nem egyedül a természetben találhatók meg, hanem az ember szabadsága folytán iszonytató mértékben az emberiség történelmében is. A totális értelem látszólagos megtapasztalhatatlansága, minden időbeni puszta elenyészése, az értelmetlenségekről szerzett rettenetes tapasztalatok minden jogot megadni látszanak az agnosztikusoknak és a szkeptikusoknak arra, hogy tagadják az emberi létezés abszolút és egyetemes értelmét, vagy legalábbis ne számoljanak azzal.

Az ész és a szabadság erőfeszítése

Ha azonban mégis van az emberi életnek totális értelme, akkor nyilvánvaló, hogy igenlése megköveteli az ember szellemi képességeinek és szabadságának együttes és legvégső erőfeszítését. A teljes egzisztencia valódi értelmének egésze csak ezen egzisztencia összes dimenziójának mozgósítása által érhető el. Amilyen kevéssé menti fel e magától értődő kijelentés az embert az összes megismerésére irányuló képességének erőteljes latbavetése alól, olyannyira nyilvánvaló az is, hogy az egzisztencia átfogó értelmének valódi elismerése az emberi szabadságnak is a tette a megismerés és a szabadság, az elmélet és a gyakorlat, a belátás és a szeretet végső kölcsönös egymást-áthatá- sában. Azt tehát, aki egy ilyen abszolút és egyetemes értelem valóságát állítja, nem tévesztheti meg az a kétségtelen tény, hogy vannak tragikus sorsok, egzisztenciájuknak egyik vagy másik mozzanatába belebonyolódott emberek, az abszolút értelem elismerésének már említett nehézségeitől letaglózottak. Igen, aki kiáll az emberi létezés abszolút értelmének igenlése mellett, az nyugodtan vallhatja, hogy sok, józannak és tisztességesnek egyedül önmagát tartó agnosztikus, szkeptikus, fásult ember, ha életének valamelyik pontján, például amikor minden haszon és előny nélkül önzetlen, akkor élete verbális értelmezésének valójában ellentmondva, igenis elismeri élete abszolút értelmét; a gyakorlatban egyáltalán nem olyan, és nem is akar olyan lenni, mint amilyennek elméleti önértelmezésben látja önmagát. Meglehet, hogy amikor az agnosztikus az önfelfogására jellemző — minden egyes ismeretnek végső soron a sötét nemtudásba torkollását és összekuszálódását hangoztató — engedményszerű beleegyezést a végső életbölcsességet jelentő szerény ráhagyatkozásban fogad el, akkor csak látszatra agnosztikus beleegyezésről van szó, nem a pokolian üres agnoszticizmusról, hanem a titoknak reményben történő, ráhagyatkozó elfogadásáról, a titoknak, amelyet joggal nevezhetünk Istennek.

így mi, emberek saját egzisztenciánk által arra kényszeríve, hogy önmagunknál legyünk és magunkat önmagunk felől kérdezzük, az előtt a főként megismerőképességünkhöz és szabadságunkhoz intézett kérdés előtt állunk, elismerjük-e létezésünknek ezt az átfogó és végérvényes értelmét, esetleg már magát a kérdést is tagadjuk, vagy legalábbis gondoktól terhelten megkíséreljük nem megbolygatni azt. Szellemünknek felelnie kell arra a kérdésre, hogy végül is honnan származnak az értelmességről tagadhatatlanul megszerzett részleges tapasztalatok, hogyan is kapcsolódnak össze egyre átfogóbb — noha még véges — értelmi összefüggésekké, vajon a világosság és értelmes- ség, ha mégannyira csekély is, eredhet-e a teljes sötétségből és értelmi űrből, s nem inkább egy—jóllehet önmagában meg nem tapasztalt és megragadhatatlan — végtelen értelem felől.

Szabadságunkhoz szól a kérdés, csakugyan abszurd kárhozatnak kell-e tartania magát, végtelenre törő szabadságnak, mely önmagának soha nem elég, hiszen végül is csak az emberi élet kisszerű múlékonyságaiban valósul meg és foglya azoknak. Sza196