Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)

1990 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Rahner, Karl - Szász István (ford.): Az értelmesség kérdése mint istenkérdés

badságunkat szólítja meg a kérdés: az abszolút értelem elismerése nélkül képes-e még különbséget tenni hűség és hűtlenség, igazság és hamisság, szeretet és halálos önzés között, mikor valamennyi tett, a jó is és a gonosz is a mindent válogatás nélkül elnyelő végső értelmetlenségbe bukik. Szabadságunknak szegeződik a kérdés, lehetséges-e végsőkig tartó felelősségvállalás végső értelem nélkül, s vajon ez utóbbi el nem ismerése esetén nem az volna-e a legegyszerűbb és legméltányosabb, ha a szabadság — önmagát tagadván — lemondana igényéről.

Még egyszer: Hogy a szellemnek és a szabadságnak felelnie kell arra a kérdésre, igent mond-e az átfogó és végérvényes értelemre, nem jelenti azt, hogy egy ilyen kérdés kikényszeríti az egyes emberből a helyes választ. Természetesen megfutamodhatunk e kérdés elől, mondván, túlságosan megerőltető számunkra, ám mondhatjuk azt is, hogy képtelenek vagyunk világosan megfogalmazni mind a kérdést, mind pedig a helyes választ, és ezért az a legbölcsebb, ha eleve hallgatunk az ilyen dolgokról. Mondhatjuk azt is, hogy ilyen egyetemes jelentőségű kérdés és az arra esetleg adott úgyszintén univerzális igényű válasz nem rendelkezik egy már meglévő, őket megelőző koordináta-rendszerrel, amelyen belül elhelyezhető, értelmezhető lenne maga a kérdés és a reá adott válasz —, így tehát a kérdésnek és az arra adott válasznak nem lehet megragadható értelme. Ezek az ellenvetések nem teljesen jogosulatlanok. Kétségtelenül rámutatnak arra, hogy a gondolkodó ember viszonya magától értődőén lényegileg más az abszolút és egyetemes értelem kérdéséhez, mint tudata egyes tárgyaihoz, melyeket egyedi valóságokként más tárgyak és a gondolkodás formai szabályai határoznak meg. Épp azért a hozzájuk fűződő kapcsolatot másfajta felfoghatóság és világosság jellemzi, mint amilyen akkor van jelen, ha az egy és egész ember egyszerre csak ott áll minden kérdések teljessége és az univerzális értelem előtt. Ilyen kérdés esetén a gondolkodás számára eleve homály és a probléma végső leküzdhetetlensége várható, sőt ezek oly lényegesen hozzátartoznak magához a dologhoz, hogy ahol nem számolnak velük és nem fogadják el őket, ott nyilvánvaló, hogy nem értették meg a kérdést és elhibázták a választ. Am ugyanakkor e totális és egyetlen alapkérdés előli menekülés összes lehetősége ellenére a szellemnek és a szabadságnak mégiscsak felelnie kell arra, joggal háríthatja-e el magától ezen átfogó kérdést. És bizony, e természetesen adott lehetőség jogosságát tagadnunk kell. Föl kell tennünk a totális értelem kérdését, majd pedig az emberi szellemnek és szabadságnak ki kell jelentenie, hogy a kérdés teljes megválaszolása az egy és végtelen értelem által lehetséges, mégpedig azon okoknál fogva, melyeket fentebb már jeleztünk.

Az ember az értelmesség kérdése előtt

Ez a meggyőződés már csak azért is érvényes — a számtalan egyéb ok fölsorolásától most eltekintünk —, mert az ember semmiképp sem kerülheti el, hogy a totális értelmesség kérdésével szembekerüljön. A probléma súlyosságától megrettent ember szeretné magát teoretikus fejtegetésekkel megóvni e kérdéstől, s ha az kifejezetten elméleti síkon mégis jelentkezik, úgy megkísérli megválaszolhatatlan vagy értelmetlen kérdésként félretolni. Az élet gyakorlati megvalósításakor azonban az ember óhatatlanul szembekerül vele, és választ kell adnia rá. Ebből a szempontból közömbös, hogy igennel vagy nemmel teszi, vajon az így elkerülhetetlen választ elméletileg még egyszer átgondolja és szavakba önti-e vagy sem, s mindezt milyen alapossággal. A konkrét élet ugyanis intéz az egy és egész ember szabadságához olyan kérdéseket — ezeket lelkiismereti kérdéseknek nevezzük — melyeket magának az egy és egész szubjektumnak a maradéktalan közreműködését igénylő feltétlen igen-nel vagy nem-mel kell megválaszolni. E kérdések nem engednek semleges tartózkodást a választól, hiszen az erre irányuló kísérlet ismét csak döntés — méghozzá rossz döntés —- lenne. Ilyen döntésekkor azonban abszolút értelmet igenlünk vagy tagadunk, hiszen életre-halálra és megmásíthatatlan végérvényes197